Régi vágy teljesült. Fényképezni fogok, ezzel, ővele. Hogy lesz-e fotóblog, ha kitanulom, vagy itt és a flickeren adok közre a képekből, mint melyviz, még nem tudom.

Amúgy több olvasó érdeklődött, hová lett a régi bitadani, a magánéleti válságokról blogoló. Jelentem, vége van, egyensúlyi állapotba került. Csak egyvalaki miatt szomorú, de bízik benne, hogy sikerül vele is összebékülnie legalább, ha hazajött.

Gyakorló olvasók ebből már kiérhették, hogy pár napra most nem lesz blog, irány az Adria, Koper, nyaralok váratlanul, mert megdolgoztam érte - és meg fogok.

Tegnap új értelmet nyert, mit is jelent a Vízivárosban lakni, vagy majdnem ott.

Igen, abban a Mészáros utcában állt a híradások szerint egyméteres víz, ahol a mi élőhelyünk van.
Tízegynéhány év távlatából is jó döntésnek tűnik, hogy felköltöztünk a földszintről az elsőre.

Persze azért éjfélkor a buszmegállóból papucsban hazadzsalni remek volt.

Nóra szerint én már csak marginális, harmadrangú dolgokról írok.

Föltétlen ezek közé tartozik, hogy az imént a postahivatalban a Wittner Mária hasonmásverseny győztese fölvilágosított róla: a magyar ember azért tolakszik a sorban, mert az elmúlt ezerötszáz évben fél Európa átment rajtunk, benne van a génjeinkben az állandó mozgás, sunyizás.

Miután az alaposan átformált Chelsea edzőjeként megnyertem az angol bajnokságot, a klub szurkolóinak egyike a mellkasára tetováltatta a nevem. (Szerencséje, hogy nem Carlos Alberto Parreira ült a kispadon.)

Ez persze nem igazából történt, hanem játékból - a vébé alatt ismét rákattantam a menedzserprogramra.

Most ért véget az m1-en a Közönséges bűnözők, amelynek alapja a filmtörténet egyik legbrilliánsabb forgatókönyve. Aki nem látta, tékából pótolja.

Jucival ültünk a padon ártatlanul, amikor egy hetven körüli bácsi elénk lépett, heves csípőmozgásba és szájharmónikázásba kezdett, majd miután jeleztük neki, hogy bár teljesítményét nagyra értékeljük, ámde megfizetni nem tudjuk, továbbállt, s hozzátette: "Akkor menjetek baszni".

Kurva hülye vagyok a műszaki dolgokhoz. A miénk tudnillik az a család, ahol még a villanykörét is az anyu csavarja be. Az meg, hogy a pósztok betűszíne immáron fekete, egyheti munkámba került - ráadásul gondolom egyikőtöknek sem tűnt föl.

Viszont ittam ma már jó sokat, és fogok is, kíméletlenül megünnepeljük a névnapomat.

Zorához hasonlóan én is össze-összefutok ismerősökkel, váratlanul. Ma délelőtt például Zs.-vel (idősebb és erdélyi olvasóink kedvéért, őbelé szerelmes voltam, és viszont - elmúlt, és azóta se), majd a Lehel téren sHelffel. Örültem neki, tényleg.

A Dagályon meg jó volt, sült hal (aka rántott hekk), sör, naptej, és egy veszekedő pár, amelynek hímtagja (elnézést) a Te olyan egy buta, primitítv nő vagy kezdetű monológjával próbálta (eredménytelenül) meggyőzni asszonyát, hogy bikinifelső nélkül napozni párszáz idegen jelenlétében igenis modern dolog.

Közben hazánk csónakban kúró fiatalokkal népszerűsíti a Balatont, nézzétek meg. (Ti kúrtatok már csónakban?)

Breaking news: A blog egyik olvasója jelezte, hogy ő kishíján kúrt már csónakban, ám attól tartva, hogy csipőmozgásával fölfordítja azt, és kedvesével a jeges vízben landol, elállt a mutatványtól. Köszönjük.

Zokni sem kúrt még csónakban. Neki is.

A mai napon bizonyára ismét sokaknak eszébe jutott, hogy a meteorológusszakma hűvös, szeles, esős nyarat ígért, és strandidőt legfeljebb augusztusra.

Ha ezek után egy árva felhő lesz az égen augusztusi nyaralásom alatt, nem ússza meg H. Bóna Márta és Németh Lajos.

Holnap pedig bosszúból ki sem jövök a vízből.

Nagyarányú fizetésemelést szeretnék. De ezt csak nektek mondom, hogy ne vigyen el az ÁVH.

Most olvasom, hogy az első félévben megdőlt az Eiffel-torony látogatottsági rekordja, ezt is nekünk köszönhetik, bázz :)

Ez a kedvenc képem róla a Mars-mezőről.

(És végre nekiláttam az afrikai fotóimat feltölteni a flickerre, lesz több is idővel.)

Hétfő van,

zokniblogot utánzó hétfő. Pénteken minden mára esedékes melót letudtam, így most nézem, ahogy mások dolgoznak körülöttem, és ráérek ilyen faszságokra is. (Remélem, zokni örül neki.) A vezetés amúgyis szabadságon, majdhogynem közösségi újságírás, ami zajlik. Viszont sajnos egy buzi sincs közöttünk, akiről írhatnék, nem is liberális lap az ilyen.

Reggel amúgy vettem ice tea-t (ájszteát, ájsztít, jeges teát, na) meg gondolkoztam rajta, hogy beugrom a fodrászhoz, mert megint kezdek úgy kinézni, mintha valamely másodosztályú olasz focicsapat balszélsője volnék. Amúgy új dezodort használok, csak most elfelejtettem a nevét. Ja és kéne már vennem valami normális rövidnadrágot, mert állandóan felhajtott szárú farmerekben járok.

A2 közben itt nyaggat, hogy menjünk már ebédelni, hiányzik neki a kalória.

Megyünk, majd még leszek, na csá.
___________________________

Na, jól átvertem mindenkit, mert nem is leszek, és holnaptól meg majd megint normális blogként működünk tovább. (Ez a daily routine műfaj tényleg csak zokninak áll jól, a többiek esetében leszarom, hogy vettek-e ice tea-t vagy beszélgettek-e a harmadunokatestvérükkel, nála meg valamiért mindig elolvasom.)

Amúgy megtaláltam a nagyjából tíz éve Gyulán vásárolt napszemüvegemet, nagyon menő, most az új, tízezres helyett azt hordom.

Na csá.

Stereophonicsot hallgatok. Valamit tudnak ezek a walesi szénbányászok.

Bár a választási kampányok során a republikánusok jóideje kénytelenek Alice Cooperrel beérni, az amerikai jobboldal referencialapja, a Bush-közeli National Review most összegyűjtötte minden idők 50 legnagyszerűbb konzervatív rockdalát.

A dobogón a Who, a Beatles és a Rolling Stones (Jaggerék bizonyára meglepődnek majd a Sympathy for the Devil mérsékelt olvasatán), hátrébb többek közt a legendás Sweet Home Alabama, a Beach Boys, a U2 és (nem vicc) a Sex Pistols. Utóbbi Bodies című dala bár erőszakos és durva, mégiscsak abortuszellenes, így helye van a rangsorban - írja a szerző, akinek Bob Dylan Neighborhood Bullyját hallgatva bizony G. W. Bush külpolitikai törekvései ötlenek eszébe.

S hogy a National Review szerint mi konzervatív még? Többek közt az Offspring munkanélkülieket frusztráló Why don't you get a job című száma, és az Aerosmith-féle Janie's got a gun, amely a fegyvertartás szabadága mellett érvel.

Rockereknek ajánlott a komplett lista tanulmányozása itt, a többiek addig szemlesütve foglalják el magukat.

Az a fontos, hogy egy színész tudjon sírni és nevetni. Amikor sírni kell, a nemi életemre gondolok. Amikor nevetni kell, nos, akkor is a nemi életemre gondolok - mondotta egy alkalommal Glenda Jackson.

Ami azt illeti, újabban én nyögések, lihegések és sikolyok zajában főleg hangszerkészítő szomszédunk nemi életére gondolok. Merthogy bérház ez, téglafalakkal, nem panel, hogy átszűrődjék minden hang. Ha tehát pontosan tudom, hogy a Gyuri mikor ejakulál, és barátnőjének mikor jó, akkor itt valami nincs rendben. Vagy a loud sex hazai bajnokai mellett lakom, vagy mégiscsak papírból a falak, és odaát is gyakran gondolnak miránk.

Utánajárok, csak még nem tudom, hogyan.

Reggel Csonka András wiwes adatlapjára lettem figyelmes, amelyből kiderült, hogy mivel barátainak száma meghaladta a 4300-at, és 1200 olvasatlan e-mail vár rá postafiókjában, újabb ismerősök nem férnek bele az életébe, nem igazol vissza többé senkit.

Vigasztalhatatlan vagyok.

Ding-dong.

Grand reopening post.

Ha a különféle bedolgozásokat nem számítjuk (márpedig nem számítjuk), a második blogom ez, amit megnyitok. Aki letekint, láthatja, hogy tart már vagy két hete, de eleinte, míg nem volt végleges a dizájn (merthogy ez már az, végleges, ennyi tellett tőlem, és még büszke is vagyok rá, noha nagyon nem valid), és nem volt elég a mondanivaló, csak magammal játszottam. Mert társasozni egyedül is lehet, akinek nincs testvére, de volt gyerekkora, tudja jól; néha talán még élvezetesebb is, mert tisztázottak az erőviszonyok.

Koncepció ezúttal sincs, bár látszik, hogy énblog lesz megint, a tematikusokat, noha ideig-óráig szórakoztatnak, hamar megunom. Magamat is néha, olyankor majd becsukom a blogot.

Ha igaz, és ha mindenki idetalál, lesznek újfent vendég bábuk, régiek és újak, főleg.

Bitadani a startmezőn, dobókocka a kézben, lépés indul, bár vontatottan, hogy akinek kedve tartja, visszaolvasson.

Előbb Z.-vel a Millenárison, majd Zs.-vel a Sarkkertben beszélgettünk, söröztünk (én antibiotikumra, ugye) jót - lehet, hogy két év után megint a Margitszigeten töltöm a nyárestéket.

Rég voltam ilyen kiegyensúlyozott meg jókedvű, mint az utóbbi hetekben, kevés, de nekem tetsző meló, sok-sok szabadidő és fölszabadult beszélgetés, strand - de minderről nem írok, mert a boldogság unalmas, senkit se érdekel.

Ma a szakrendelésen (a fölvonuló nyuggerek magas száma okán) arra gondoltam, hogy hívhatnák az osztályt akár Fül, orr, régészetnek is.

Amikor az orvos ismeretlen eredetű csomót talált a nyakamban, már nem voltam olyan vidám. Időközben kiderült, hogy mégsenem rák, és majd elmúlik, nem halok bele.

Mégegyszer, utoljára, vidámhangú vélemény a vébéről itt, hogy aztán most egy darabig megint ne fociblog legyünk.

Különös meccs volt, kamutizenegyes a negyedik percben, ami után csak az olaszoknak lehet drukkolni, egyenlítés, majd a szokásos digó bunkerfoci, szinte a félpályán sem jöttek át, míg a másik oldalon lendületes támadások, aztán Zidane fejelései, előbb a léc alá, amit Buffon kikotor, majd Materazzi gyomrába, ami megbocsáthatatlan.

A tizenegyesek előtt persze már, ahogy mindig, lerágtam a körmeim az olaszokért.

És most először bejött. Örülök.

Tíz perc és kezdődik a vébédöntő, a két kedvenc csapatom játssza.

Az olaszoknak '90 óta drukkolok mániákusan, máig emlékszem a '94-es döntő tizenegyeseire, pedig azt a csapatot nem szerettem (nem volt rajta mit, Berti, Benarrivo, Albertini, Dino Baggio, Massaro, csupa falábú) vagy a 2000-es Eb-re, ahol a hosszabbításban kaptak (kaptunk) ki a franciáktól, amit akkor baromi igazságtalannak éreztem, végtére is legyen nekik elég a világbajnoki cím.

Cannavaro a világ legjobb védője, van olyan jó a maga posztján, mint Zidane. Ő, Nesta, Zambrotta, Buffon, Del Piero, Inzaghi mind megérdemlik, hogy végre nyerjenek. Még akkor is, ha, mint már mondtam, a fél csapatnak a börtönben a helye, és ha a legkamubb tizenegyessel jutottak is a nyolc közé. Nem játszottak jól, helyesebben nem jól játszottak, hanem úgy, ahogy szoktak, megbízhatóan, szinte gólt sem kapva.

A franciáknak '98 óta drukkolok, és a spanyolok meg a brazilok elleni meccs épp azt a csapatot jutottam eszembe - így csak ők tudnak.

Nem drukkolok most még egyiküknek sem, hanem annak majd, aki jobban megérdemli; győzzön a jobb. (Vagy győzzön inkább mégis az örökvesztes, örökkedvenc Olaszország.)

Ha a Balaton a magyar turizmus zászlóshajója, ahhoz sem férhet kétség, hogy a baromfitenyésztők a honi mezőgazdaság állatorvosi lovai.

Ha leülne szembe velem Sophie Marceau a vonaton, és Nizzába hívna víkendezni, veletartanék én is bizony.

Főleg ahhoz képest vagyok boldog, hogy tán nem is torokgyulladás ez, hanem, és nekem már a B oldal serceg.

Boldog vagyok én.

Zsaklinnál grilleztünk tegnap a hatodikon, a Szent István park fölött. Laknék ott, ha lehetne.

Bár labdarugók szellemi állapotán élcelődni nem nagy kunszt, Kovács Kálmán mai alakítása mellett mégsem megyünk el szó nélkül. A büntetőterületen belüli botladozás kárpát-medencei fenoménja az imént arra emlékeztette a nézőket, hogy Mitterand államelnök a francia csapat '98-as vébégyőzelmét követően csókot nyomott Barthez kapus homlokára, és ez a jelenet könnyen megismétlődhet, ha Mitterand ezúttal is tiszteletét teszi a világbajnokságon. Mármost Mitterand 1996-ban elhunyt, azóta rakpartot neveztek el róla Párizsban. Ettől persze helyet foglalhatott a tribünön, ha máshol nem, hát Richelieu bíboros és Bonaparte Lajos mellett.

Ma focicsapatnyi gyerek gyűrűjében fejtettem ki Á.-nak, hogy miért nem tudok egy csaj mellett se megmaradni hosszú távon. Bosszúból egyikük csókolommal köszönt.

Távol álljon tőlem olyanokat mondani, mint hogy az élet olyan mint a futball (szép és igazságtalan), végtére is nem olyan, ritkán tart csak 90 vagy 120 percig és döntenek róla tizenegyesek. Ebben a német-olaszban mégis benne volt minden, a küzdés, erőlködés, a sok kihagyott ziccer, kapufa, és a nem várt siker a végén a semmiből.

Bizarr az is, hogy a németek, akik annyit tettek fennállásuk során a labda ellen, annyiszor jutottak bűnrossz, darabos csapatokkal döntőbe, végre összeraknak egy vállalható tizenegyet (tizenegyet, bazmeg, csak sportriporter mond ilyet), mégsem nyerik el a szimpátiám. Hiába hogy a régi kedvenc olaszok közt jóformán csak maffiózók, tippmixcsalók, akik a börtön elkerüléséért játszanak, mégis megint nekik drukkolok, nem is lehet kérdés. És akkor jön egy ismeretlen palermói balhétvéd, aki sosem lőtt még gólt, azt se tudta, mi az, meséltek csak neki róla, és a 119. percben a jobb alsóba helyez, és pár percre mindenki palermói balbekk akar lenni, vagy legalább olasz.

(AFP-képek via Index.)

Új távlatok nyíltak most, hogy kiderült, dél előtt is föl lehet kelni, és hasznosan tölteni a nap első néhány óráját.

Reggel például torokgyulladást diagnosztizáltak bennem, így ugrik a hétvégi velencei vizsgatemető tábor, mert gyógyszerre inni nem tanácsos, társaságban, lázasan egyedül józannak lenni pedig nem szerencsés. Utána szerepeltem a tévében, ahol T. Matild biztosított róla, hogy igen helyes gyerek volnék, ha levágatnám azt, amit a szakállamnak gondolok.

Aztán volt szex is, mással, és mégcsak ebédidő van.

(Jut eszembe: Viva Kristófon és Török Gáboron túl, mint kiderült, Matild is olvasta olykor az egypontnullát. Hiába, a Google a celebek barátja.)

A Balaton a magyar turizmus zászlóshajója - jelentette ki egy kereszténydemokrata honatya az imént az Országházban.

Társasjáték a foci is, kétszer tizenegy bábu játssza.

Nem hiába választottam én ezt a francia válogatottat a vébé előtt a wiwen, bár az első meccsek adtak némi aggodalomra okot, ment is mindenhol a buzi franciák, hülye Domenech, mire Togo ellen összeszedték magukat. (Ami érthető, ha nem nyernek, irány haza; To go or not To go, ez volt a kérdés, mondanám, ha nem volna humorérzékem, muhaha.) A spanyolok elleni győzelemhez kétség sem fért, és tudtam én, hogy hazaküldjük a brazilokat is, jó sok pontot tettem rá.

Allez les bleus.

(AFP-képek, via Index.)