2009
Jó év volt, ezt szoktam írni. De ha végiggondolom, inkább ambivalens volt, ami nem jelenti (biztosan), hogy rosszabb, mint a korábbiak, csak azt, hogy másképp gondolkodom.
Mondhatnám, hogy a válság éve volt. És azt is, hogy ahhoz képest jól megúsztuk. Ez a kettősség uralja a beszámolóm.
Lássuk, szokás szerint nem időrendben.
Áprilisban megszűnt a Zoom, a munkahelyem; azt hiszem, akkor ért véget, amikor kezdett jó lenni. A bejelentés nem ért váratlanul, ahogy csúsztak, majd banki átutalás helyett nejlonszatyorban érkeztek a fizetések, ahogy fogytak körülöttünk a kollégák, úgy vált egyre világosabbá, hogy az utolsókat rúgjuk. Újságírói tevékenységet azóta nem végzek. És ahogy akkor, most sem bánom, hogy belevágtam, semmilyen értelemben.
Gyökeresen másképp (csalódottan, mérgesebben) éltem volna meg ezt, ha márciusban nem hullik az ölembe egy meló, amely nélkül ijedt és kapkodós álláskereséssel telt volna a nyár. És amely nélkül igent kellett volna mondanom három munkalehetőségre (pontosabban: közülük már a legelsőre), amikre így nemet mondhattam.
Hogy ez (a talpra esés) szerencse-e, vagy az élet rendje, arról most nincs véleményem. A magának minden körülmények között utat törő tehetségről szóló tézisemet mindenesetre árnyaltam idén.
Másfelől: a havi bevételem évközben a felére csökkent, és valamivel a 168 órás fizetésem szintje fölött állandósult. Ez ismét hosszú távúvá alakította a lakásvásárlásról szőtt (januárban kijelentő módban elétek tárt) álmomat, annyi kiegészítéssel, hogy önmagam egy életen át tartó eladósítását már nem tervezem; annyi ismerőst láttam idén a hiteltörlesztés miatt szívni, hogy a még mindig a tulajdonossá válás akadályának gondolt albérletezést sem zárom ki.
Az egy éve kiegyensúlyozottnak mondott magánéletem idén sokszor volt zaklatott, részben egy eredménytelenül zárult love story, részben egy barátság feltehetően csak számomra fájdalmas elmúlása miatt. Utóbbival az egyik legbiztosabbnak hitt pillér dőlt ki az életemből, ami csalódás, a módja pedig több annál. A váratlan jelenségre azóta sem találtam magyarázatot, így nagy eredménynek tartom, hogy nem írtam újra magamban a múltat, és nem gondolom, hogy az együtt töltött rengeteg idő csak félreértés volt.
Persze sokminden kárpótolt. Közülük rátok a svédországi utazásunk tartozik, amelynek részleteivel máig adós vagyok (és most már az is maradok). De legalább a fotókat megosztottam a napokban (bővebben: 1, 2, 3).
Megnyugtató, hogy sok emberrel tudok úgyahogy őszintén beszélni magamról, és hogy ez a kör idén tágult, például L.-lel. Fenntartom, hogy ha boldog nem vagyok is, tudok az lenni.
Anyu rövid kihagyás után megint társalkodónő (ezúttal a Rózsadombon, feltörünk, noha jelenleg takarítónői karrierjének folytatásáról próbálom lebeszélni őt). Kapcsolatunk harmonikus, de azon leszek, hogy egy év múlva már ne kelljen együtt laknunk. (Idén is azon voltam.)
Sajnos a május óta megnövekedett szabadidőmet néhány fellángolástól eltekintve haszontalanul töltöm. Hogy ne így legyen, ahhoz több tudatosság és rendszeresség kéne. A ráérés előnye azonban, hogy évek múltán újra az igényszintemnek megfelelő mennyiségű sportközvetítést nézek. A fogadást megélhetési forrássá tennem ugyanakkor nem sikerült: szép sikerek és szomorú majdnemek keresztezik ebbéli tevékenységemet (is).
Színes hírek: egy márciusi éjszakán kukásautó hozott haza, az EP-választáson Red Johnt rajzoltam a szavazólapra, a Szigeten pedig végre hallottam élőben a Manic Street Preacherst. Közben többet blogolok, mint tavaly, és majdnem annyit, mint két éve.
Huszonöt. Durvábban hangzik, mint amilyen (főleg mert a negyedszázad kifejezést nem ízlelgetem).
Ami rossz történt idén, mind tavasszal esett meg. Talán az a pár nap volt a cezúra 2008 és 2009 (múlt és jövő, haha) között. Ha így van, ez rövid év volt, alig nyolchónapos. De lehet, hogy tovább tart mint december 31.
A jövő bizonytalan, és nem bánom: tavaly ilyenkor olyan egyértelműnek tűnt minden, hogy volt honnan pofára esni. Talán a következő évnek más lesz a koreográfiája: szigorúan monoton növekedés.
