Anélkül, hogy ezoterikus ostobaságokat írnék ide, le kell szögeznem, hogy bármilyen rossz (fantáziátlan) ajándékozó is vagyok egyébként, van olyan ember, akiről egy ideje tudom, minek örül. (Ez a tudás persze előzőleg bizonytalansággal párosul, mint annyi minden, és olyankor inkább reménynek tűnik, mint tudásnak, de a végeredmény számít, ugye.)

2009

A változás éve lesz, mondtam egy éve ilyenkor arra, ami elkezdődött. És tényleg, diplomám van meg új munkahelyem.

Persze apró dolog akad bőven, amin változtatni szeretnék, és amin általában nem tudok. A rinya tag alatt számos unalmas bejegyzés olvasható erről.

Úgyhogy most inkább az idei év nagy (leendő) projektjéről. Lakást veszek. (Szándékosan így, tőmondatosan, hogy ne lehessen utólag beleértenem, amit csak akarok.) Nem tudom, mikor, bár az elhatározás szerint a huszonötödik szülinapomat már benne akarom ünnepelni.

Mivel bő egy éve ez legalább olyan elrugaszkodott célkitűzés lett volna, mint hogy szoros versenyben megnyerem a ketrecharc-világbajnokságot, öt éve pedig ennél is valószerűtlenebbnek tűnt, most több lehetőség nyílna arra, hogy egyszerre érzelgős és önelégült legyek, de ettől kivételesen mindenkit megkímélek. (Ez talán nem is egy mondat, reagálna a Word, pedig, láthatjuk, dehogynem.)

(Egyszer, ígérem, benevezek 'a lehető legtöbb zárójel elhelyezése egy bejegyzésen belül' versenyre, és megnyerem a ketrecharc-vb cím mellé.)

Tévedtem, anyu ismét társalkodónő, ezúttal a Rózsadombon, csak eddig nem árulta el, én meg azt hittem, hogy például vásárolni jár délelőttönként. Meg olyasmit szokott mondani, hogy találkozik valakivel, és tényleg, csak éppen őnála és főz neki, megterít, ilyenek.

Meghalt Sákovics József

Nagyanyám nővérének a fia, édesanyám unokatestvére volt. Ilus néninél anyu közel tíz évet lakott a Teréz (akkor: Lenin) körúton '68-tól.

Bár gyerekkoromban többet láttam, későbbről csak két futó találkozásra emlékszem vele, ebből egyik nagyapám temetése.

A családi legendárium szerint Öcsi, pontosabban sportsikerei mentették meg a családot a kitelepítéstől az ötvenes évek elején.

Ég vele.

2008

Jó év volt, így kezdem mindig.

Nem tudom, optimizmus-e ez, s ha igen, vajon indokolatlan-e, vakság, vagy csak megszokás. Akárhogy is, mivel, jobb híján, egymáshoz viszonyítom őket, elmondhatom: jó év volt ez is. Noha nem tudom, hány pontos.

Módszertani nehézség, hogy csak a memóriámra támaszkodhatom, a blogra, mint sorvezetőre, ahogyan korábban, nem, így elmaradnak a zenei és filmélményeimet feldolgozó retrospektív mondatok. Illetve nem is memória kell, inkább a képesség, hogy átszűrjem, mi tartozik ide, mi az, amit ide akarok írni. Ami elmondja, milyen évem volt.

Fontos, leginkább, talán, az előzőekhez mérve.

Februárban otthagytam a 168 Órát, azóta a Zoomnál dolgozom. Felelős szerkesztő, kabarészerű, ahogy formálom ezt a szót, nem is szoktam. A kezdetén úgy hittem, nagy lesz rám ez a kabát. Ezt már nem érzem, bár a helyzet (főnöke lenni másoknak) nem szűnő mértékben szokatlan. Udvariassággal (kedvességet írtam majdnem, ami talán túlzás lett volna) kompenzálom. Nem tudom, jó stratégia-e, de az enyém.

Minekutána több a munkám, mint valaha, kevesebb idő jut magamat marcangolni. És persze kevesebb sok mindenre, amire kéne, sok mindenkire.

Nem bántam meg, legyen elég ennyi; nem kevés.

Diplomám is lett időközben, politológus. A deliberatív demokráciaelméletről szóló szakdolgozatom nem okozott paradigmatikus fordulatot a politikatudományban, azonban megelégedéssel tölt el.

A PhD-t az előzetes (persze bizonytalan kontúrú) tervekkel ellentétben nem kezdtem el, és nem tudom, hogy el fogom-e valaha. Mellette továbbra is csak az egyetemi tanítás lehetősége szól: az ugyanis szerzett örömöt. A középiskolai bohóckodás, ami tart rendületlenül, nem szerez.

S bár a munkával meg az iskolával kezdtem, akárha a jó gyerek, de legalább ilyen fontos, hogy kiegyensúlyozottabb lett a privát életem. (Ide magánt, akartam írni, ám abba a szex is beletartozik, amire ez a balanszírozás nem terjedt ki.) Nem emlékszem hangos veszekedésre, ajtócsapkodásra, sértődésre, örök haragra idénről.

Hogy boldog vagyok, nem állítom, de tudok az lenni tartósan.

Anyu nem társalkodónő már, itthon van.

A nyár a bevált szlovéniai hétvégétől eltekintve elmaradt, az őszre tervezett kínai utat lemondtam. Spórolok, vagy ha azt nem is, a szemem előtt lebeg, hogy jövő nyáron lakást veszek.

Szokatlan ez is, a tudatos tervezés, az eltökéltség, hogy nem csak viccből gondolom felnőttnek magam.

Persze továbbra is sok a felesleges kör, a hiábavalóság, az elpocsékolt idő, pénz, ami helyett talán elég lenne egy üveg Wunderlich rozé és egy dvd, de már látom, hogy nem elhatározás kell mindehhez, hanem igény, és az egyre inkább van.