Egyelőre csak a szürreális dolgokat van kedvem, türelmem, indíttatásom tehát, beblogolni, elégedjetek meg vele.

Közülük kiemelkedik, hogy a héten egyik este egy kukásautó hozott haza. Történt, hogy miután hiába futottam a Lánchídról lehajtó 105-ös után (valójában: mellett), az ugyanis nem állt meg a megállóban, az ott parkoló köztisztaságiak felajánlották, hogy mivel szerintük ők akadályozták a buszt a megállásban, szívesen átvisznek az Alagúton.

Ezzel régi vágyam teljesült, és most alighanem az jön, hogy valamelyik nap én vezetem haza a Keletitől a 78-ast.

Szintén a héten történt, hogy kávéztam a Polisario Front külügyi kapcsolataiért felelős elöljárójával, akinek Szlimán mutatott be. Ő utaztatott annak idején a Szaharába, és azóta is karácsonyi üdvözletekkel és telefonhívásokkal szórakoztat időnként. Úgyhogy talán majd megint írok a tuaregekről.

Zoli szerint álblogger vagyok, nem írok semmit sem. Így van, megfejelve azzal, hogy ha mégis, akkor rébuszokban.

Most például arról: kedden lesz egy éve, hogy ott dolgozom, ahol, s ez most válaszút (útegálázáho, útelázságá, útelágazódás).

Az első lépés, hogy újból megpróbálok írni, kamatoztatni mintegy, amihez érteni vélek, a második, hogy megpróbálok minél messzebbre látni (előre).

Mindenesetre részsiker, hogy úgy fest, nagyjából visszaszereztem az estéimet, amelyek az elmúlt évben azért szűntek meg, mert vagy hajnali hattól vagy éjjel tizenegyig dolgoztam, mikor hogy.

Fene gondolta, hogy egyszer még örülni fogok egy 9-től 5-ig melónak.