Megvan, mi hiányzott a Marci japán vonatszimulátorából. Az, hogy 'Kérem vigyázzanak, az ajtók csukódnak. A Blaha Lujza tér következik.'

De a probléma (ha ezt annak tekintjük) megoldva. Rátaláltam ugyanis a programra, amellyel a hazai kötöttpályás közlekedést is kipróbálhatjuk. Helyesebben, hogy milyen a vezetők dolga. A telepítéshez szükséges infók, valamint a pályák itt és itt. A kedvencem eddig a kisföldalatti, ott rövidek a megállók, sok az eksön, míg a Stadionok és a Keleti között két perc is eltelik. Továbbá kiválók a villamosvonalak, főleg a maratoni hosszúságú tizennégyes.

Persze fikció, hiszen a hármas metrót igazából nem ember, hanem számítógép vezeti, és így lesz ez a négyessel is, amelyet ugyancsak kipróbálhatunk. (Ez különösen vicces, mert a megszokott hang helyett itt egy mutáló tinédzser mondja föl a megállók nevét.)

Sajnos a hanghatások miatt (még) nem merem a szerkesztőségben játszani. Hülyén venné ki magát, ha öt kolléga volna kénytelen hallgatni a jól ismert BKV-dallamot, az ajtók záródására való felhívást, a Kálvin tér közeledtének ismertetését és az anyázódást, amit akkor rendezek, ha nem sikerül tartani a menetrendet, vagy túlcsúszok az állomáson.

Have fun.

Információink szerint a volt szocialista képviselő valóban erősen hasonlít a napokban meggyanúsított Fideszes honatyára, akit két szemtanú vélt felismerni a Blikk újságírói által mutatott fényképekről. A valódi fegyveres sofőr azonban már nem politikus, a tanúk azért téveszthették össze a jobboldali képviselővel, mert termetre, hajviseletre valóban hasonlítanak egymásra. A tanúk állításával ellentétben bajusza viszont egyikőjüknek sincs, de V. János erős borostát visel. (stop.hu)

A rádiózás iránt táplált gyerekkori képzelgéseimről már írtam itt és itt.

Műsorvezetőnek készültem tehát, és meggyőződésem, hogy jól csinálnám, ha lehetne (persze nem lehet). Ma is álmodok még azzal, hogy a kedvenc zenéimet játszom valahol heti néhány órában. És itt a heti néhány órán a hangsúly.

Igen, a Petőfi adóról lesz szó.

Tisztázzuk: a régi Petőfi botrányosan szar volt. Megsárgult (képzavar, ja) kabarétréfákat válogatott össze a Teddy, akinek annyi humora se, mint Áder Jánosnak, a tévében is látható futballmeccseket közvetítettek körkapcsolásban, meg volt vízállásjelentés és délelőttönként néhány egészségvédelmi tipp. Éppúgy, mint 1983-ban.

Ezzel valamit kezdeni kellett.

És a fiatalos közrádió jó ötlet.

De nem úgy, hogy elindítjuk Csillag János vagy Such György iPod-ját, és azt mondjuk, barátaim, mától az a közszolgálat, ha másfél óránként felcsendül a Phonenix vagy az EmilRulez valamelyik száma.

Persze a Petőfi most egy hallgatható (ilyen értelemben tényleg unikális) kereskedelmi rádió. És nem azért, mert a popzene ne volna kultúra (mint azt az ORTT gondolja). Hanem mert itt szó sincs változatosságról. Elhiszem én, hogy az alternatívból brókerré lett közgazdászok ezt a rádióbarát popot hallgatják 7/24, és hogy vicces, amikor klasszikusokat osztrák dj-k dolgoznak föl. De hol marad, ami nem ez?

A Faithless, Busta Rhymes, Norah Jones vagy DMX valahol jó. Ám hazugság, hogy máshol nem hallható, s hogy terjesztésük misszió volna.

Megtetszett egy dal a VIVA-kompatibilis My Chemical Romance-től. Félő, hogy emós leszek, pont most, amikor kezd kimenni a trendből?

HELYREIGAZÍTÁS. 2007. február 19-i, Ifjúsági szövetség című közleményünkben olyan hamis látszatot keltettünk, hogy a Kiss Péter miniszter angol nyelvű önéletrajzában szereplő "He is married with one child" szöveg olyan módon lenne érthető, hogy ő egy gyermekkel élne házasságban. A valóságban a szöveg jelentése az, hogy Kiss Péter házasságban él, egy gyermeke van.

(Magyar Nemzet)

Csak ismételni tudom magam: Tanuljatok angolul.

El vagyok havazva kissé, képletesen, kitört a nagy nyári szabadság, én meg ittmaradtam a klimatizált irodában. Továbbá megnyertem a helyi viszonyok közt lehető legszarabb munkát: egymást fenyegető-anyázó fórumozókat próbálok kordában tartani. Spórolás van, Szlovéniát is kihagyom.

Kezdek jó parti lenni, van hitelkártyám, igaz, a hitelkeret anyámé.

Lesz-e Sziget-jegyem?

Esküvőn voltam ma, de nincs ok aggodalomra, amíg másén.

Írnék én, csak - talán észlelitek - meleg van. Spanyolországban viszont kellemes 32 fok, jelentette kiküldött tudósítónk, és tenger is.

Füreden voltam tegnap Tominál, gumilabdát dobáltunk a vízben. Füred jó, lehet, át kéne szokni oda a Kenese-Aliga-Szabadifürdő háromszögből.

A vonaton egy nyugdíjas közlekedésmérnökkel hozott össze a sors, aki arra hívta fel a figyelmemet, hogy azért az ő generációja sem volt hülye, és útközben megivott két sört meg három deci vodkát.

Újabb BKV-fixált bejegyzés. Utaztam tegnap a város legviccesebb (leghangulatosabb?) villamosvonalán, a negyvenegyesen, amely lényegében a prérin halad át, ki Kamaraerdőbe, és amelynek sínjein helyenként tyúkok kapirgálnak. Csekély ötvenéves, a rázkódástól majd' széteső, de igazán budapesti UV-kocsik járnak itt amúgy még néhány napig, aztán többé soha, úgyhogy lőttem pár képet róluk.

Más: pite nekivágott Portugáliának, most Pozsonyban tart, olvassátok. Önérdekünk, hogy jól érezze magát, és vidám tippeket adjon nekünk augusztusra.

Forró csemege főtt kukoricát tessék! Mais bitte!

Biciklin ülő cigányok szokták ezt kiabálni Szabadi-fürdőn, a strandon, ahová évek óta járunk.

Azelőtt Balatonakarattya volt a célpont, még szőlőt is árultunk ott, újabban meg néha Aliga.

A Balaton jó, bár idei tapasztalatom szerint koszos, és jóval kevesebben vannak, mint néhány éve, még a németek is kikoptak. A csúcs persze az északi part, Pálköve, Tihany meg Füred, ám ott sajnos nincs elérhető családi ingatlan.

Amúgy jól leégtem tegnap, hazafelé a vonaton hátradőlni is alig tudtam.

Apropó vonat, Marci ráirányította a figyelmem minden idők leghülyébb játékára. Én élvezem, de ezzel nyilván egyedül vagyok. Japán vonatokat kell vezetni benne, pontosabban ülni kell, és nézni, ahogyan realtime mennek azok a japán vonatok, majd fékezni a megállók előtt.

Furcsa, de jól érzem magam, dacára hogy a munkahelyemen ülök, sőt, a munkát is bírom.

Kacsamellet ebédeltem, megvan az összes portugáliai és spanyolországi szállás, és intézem a reménybeli Sziget-jegyet.

És, mi újság a lányokkal?

Ez az a kérdés, amelytől minden tinédzser, illetve nem kapcsolat-expert huszonéves a falnak megy. Mert hát ugye mi újság lenne.

Eleinte azért frusztrált a kérdés, mert nem volt újság, míg a 'Lányokkal? Hát azokkal nem sok, de kiválóan tudok maszturbálni' nem jó válasz az asztal mellett. Aztán meg azért, mert kinek mi köze hozzá.

Szerencsére a mi családunk nem szeret intimkedni. Anyám talán sose kérdezte, hogy mi újság a lányokkal, és mások se. Én se.

Erre a kérdésre ugyanis (sokáig) nincs jó válasz.

Meg aztán hová vezet a nagy nyíltság. Képzeljük el ugyanezt fordítva. Családi ebéd, mondjuk így:

- Mi újság a lányokkal? - kérdi őszhalántékú kereszténydemokrata nagybátyánk.
- Kösz, megvagyunk. Hát te mikor szúrtad utoljára az asszonyt?

Nem helyes.

A társasházban viszont akad egy-két renegát, aki csak rákérdez újra és újra, hogy állok a lányokkal.

Eddig kínos mosolygás volt a válasz, 'hát, tetszik tudni, ma már minden másképpen van, az ember nem kötelezi el magát olyan fiatalon, keresgél, válogat'. De most új, őszinte stratégia van. Marika nénin lett kipróbálva, aki zöldséget árul a szomszéd házból, és ha már ittvan, belemászik az életünkbe.

Mászott, azt remélem, az alábbi beszélgetés után:

- És hányadéves is vagy?
- Negyed.
- Az jó. Hát a lányokkal mi újság?
- Jaj, semmi különös.
- Na, azért csak van valami kis barátnőd? - nem tágított az öreglány.
- Van - hazudtam.
- És nagy a szerelem?
- Nem. De egy patront megér.

És Marika néni eloldalgott.

(Zárásképp pedig egy Zoli blogjára való történet: És, kislányom, mi újság a lovakkal?)

Tomi tavaly már írt a göteborgi duplacsuklós Volvo-buszokról - nos, ha valaki csak ezek kedvéért venné az irányt Svédország felé, ne tegye, megérkeztek ugyanis hozzánk. Egyelőre próbafutáson vannak a BKV-nál, egy hónapon át főként a hetes busz vonalán, de szerintem biznisz lesz belőle.

Persze mentem vele egy kört, és szerintem megállja a helyét: a képen épp az erzsébet-hídi lehajtón. (A próbafutásról csak annyit, hogy főleg szakkifejezésekkel dobálózó rajongók ültek a buszon, amely tele van svéd szövegekkel, térképekkel.)

Tegnap éjfél körül egy, a gazdája állítása szerint 27 rugós Ray-Ban szemüveget vettem meg kétezerért, noha nem akartam, nagyon nem. Hazafelé tartottunk épp a Múzeum körúton pite hosteljéből, amikor beleütköztünk egy jól öltözött roma fiúba. Cigit kért, tüzet, majd elmesélte, hogy másfélmilliót bukott egy hét alatt, benzinre sincs pénze, mondta, hiába parkol a közelben a BMW, nem tud vele hazajutni.

Aztán kínálgatta a Ray-Bant ('bele van gravírozva két helyen, testvér'), előbb tízezért, majd ötért, hiába, aztán jött a 'fain srác vagy, látom rajtad' és a 'te jársz jól, mi a legtöbb, amit adol érte?'. Nincs olyan, feleltem, 'kétezer forint van nálam, nem baszok ki veled, és nem kell a szemüveg', amely ekkor (tíz perc és egy régi trükk után) már a fejemen volt.

Közben bizonygatta, segítség neki a kétezer is, mert majd bedobálja a gépbe, abba, amelyiken mindenét elbukta, hátha összejön belőle egy tizes, és haza tud menni. Tanácsaim lepattantak, maradt a végül eredményes könyörgés a pénzért.

Fene tudja, mi volt igaz, és mi a kamu.

Van egy olcsó Ray-Banem, amit sohase vettem volna. Illetve nincsen, elajándékoztam.

Megint rákaptam az Elit alakulatra, és lassan mint egy junkie, annyi sorozatot nézek paralell.

Közben elegem van magamból, ami persze ettől független.

A szar nap zárásaként tolok egy kis Dream Theatert, és csak holnap kezdek brand new életet.

Nyár van, nyár.

Egyelőre rosszkedvű nyár, de majd elmúlik. (A rosszkedv. Bár a nyár is.)

Délután írok to do listát, hogy ne punnyadással, hanem sport- és kulturális sikerekkel teljen ez a két hónap.

Par excellence nyaralás augusztusban csak, addig balatoni hétvégék és Dagály strandok inkább, meg munka, készülés a szakdolgozatra, Sziget (Manu Chao, The Killers), és persze obligát életmódváltás, futással, főzéssel, olvasással.

Volt osztálytársaim sorra kapják kézhez - jobbára kommunikáció szakos - diplomájukat. Nekem viszont még (at least) egy évet kell várnom arra, hogy az idehaza jobbára tudatlan seggfejek által ismertté tett és ezért méltán népszerűtlen politológusszakma befogadjon (amennyire ez lehetséges).

Pedig biztos lehetne ezt jól is.

Mi leszek ha nagy leszek.

Délutántól vidám tábor Velencén.

Ma, öt év után, azzal hívott fel első, nyomtatásban megjelent cikkem főszereplője, a Magyar Kenderpárt elnöke, hogy találkoznunk kellene.

Kérdeztem, mikor ér rá, mire úgy felelt: csütörtöktől, négy évre.

Reopening post, megint.

Majdnem egy éve, hogy elindult ez a blog, és negyed-, hogy nem írom. Meglátjuk, hogyan tovább. Kicsit még béta, sablont csinálni továbbra se tudok.

Koncepció nincs, bár látszik, hogy a miért sírok, kit basztam meg-szerű, önéletrajzi ihletésű vonal hanyagolva lesz, és helyette fényképes, utazós, zenés illetve gasztronómiai jellegű pósztokat remélek. (Ja, főzni is tanulok.)

Előrelépés, hogy telibe szarom, hányan olvasnak (azt se értem, korábban miért volt fontos, ha közölni akarok valamit, úgyse ide írom), statgép se lesz, nekem szól ez az egész, mert néha hiányzik, és mert pár hónap múltán visszaolvasni vicces, meg annak a néhány embernek, akiket én is olvasok.

Startmező, dobókocka. Vagy hogy stílben: ajtók záródnak.