Vajon miért gondolják egyes pasik egyes szórakozóhelyeken, hogy elalélok és a lábuk elé vetem magam, ha a) mögém állnak táncolni (vonaglani) s próbálnak megfogdosni, b) fellöknek a bárpultnál, hogy "szijaszépvagybébimitiszol?", c) odatolakszanak az asztalomhoz és ki akarják nyomozni a számom, miközben épp smst írnék. Nem nekik.

Merthogy tapasztalatok szerint ennek eredménye csakis az lehet, hogy a) kapnak egyet könyökkel mellbe, b) bárszéket váltok nagyon gyorsan. c) bezsebelhetnek egy kötőtűvel átszúrós nézést.

A férfiak olyan egyszerűek néha, mint egy kilincs. Tisztelet a kivételnek persze, aki természetesen nem jár a Morrisonsban szerda éjjel:) Vagy igen, de olasz. De sebaj. A "Heartbreaker" különleges akciócsoport így is nagyon jól mulatott.

Úgy tűnik, esténként Budapest összes türelme és pedagógiai érzéke a táncos helyeken gyűlik össze. (Mert hogy kint nem marad semmi, az holtbiztos.)

Olyan könnyen meg lehet tanulni salsázni, ha kicsit bátor az ember és van bőr a pofáján az est legjobb táncosának azt mondani, hogy "jó, de én kezdő vagyok". Hogy a szerencsétlen aztán 2 számon keresztül a 3 alaplépést gyakorolja velem:) Épülésemre szolgált a tegnap este is, és jelentem egy, azaz 1 fő képes volt vezetni. Lassan betörök.

Tegnap pedig az órarendem elkészítése közben tudatosult bennem, hogy nagyon gyorsan ki kell fejlesztenem a teleportálási képességet, vagy pedig a klónozás egyre fejlődő tudományát támogatni nagy erőkkel, mert lesz olyan óra, amikor egyszerre 3 helyen kellene lennem. És biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, alkalom, hogy egy negyediken fogok tartózkodni.

Ó, azok a szép lógós idők, mikor még csak a vallásórákat szabotáltam egy cukrászdában!

Nos. Nagy nehezen sikerült legyőznöm a lámpalázamat és a gyomorgörcsöt, hogy ide írhatok. Itt leszek vendégmunkás egy ideig, a bemutatás megvolt, bár Bita kollegának akkor se higgyenek, ha kérdez. :) Ja és előrebocsátom, hogy ki lehet szavazni. (Bár érzékeny a lelkületem és a skorpió énem bosszúálló is:)

Már hajnali 10-re betámolyogtam a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem fedőnevű vendéglátóipari egységbe, aholis a beiratkozást ejtettem meg. (A pertut nem ittuk meg utána, ki érti ezt?) Ez volt a nyár első 11 előtti ébredése, szóval azt se tudtam, milyen rendezvényen vagyok, ülni kell, vagy állni. Meg kell állapítsam, hogy ezen intézményben a rettenetes műanyag bonsai-ok egy négyzetméterre jutó egyedszáma túl sok.

Tegnap pedig egész nap Bret Easton Ellis Glamoráma című könyvén próbáltam túltenni magam. Nem könnyű, mert kb. 20 percenként eljön az az érzés, hogy "most vagy kettétépem, vagy ordítani fogok, hogy ne akassz ki!". Tévedés ne essék, nem rossz könyv. Egyszerűen a sztori az, amitől idegrángást kapok. Kíváncsi vagyok, másra milyen hatással van, tűkön ülve várom a véleményeket.

Ez már úgyis a vég kezdete. Tegnap valami forró, édes, csokis finomságra vágytam. Körülnéztem a lakásban és végül egy hűtőben talált grapefruit mellett döntöttem. C'est la vie.

Holnaptól gólyatábor a Balaton-parton négy napon át. Tavaly egy életunt bitadani indult neki, és egy újratöltött tért haza, idén megelégszem azzal, ha nem történik fordítva. Igyekszem nem nagyon aljas lenni majd, mert a jelenlévők egy részét egyszer talán még taníthatom, és nem volna jó, ha úgy emlékeznének rám, mint aki belehányt a tóba.

A blográdióban Mick Jagger és Sheryl Crow, Stereophonics, Starsailor, Sheila Nichols, Manic Street Preachers és New Order, hallgassátok.

De péntekig sem maradtok blog nélkül.

Már az újrainduláskor terveztem, hogy idővel egy-egy a szívemhez, ízlésemhez közel eső bloggert meghívok ide, aki (mint a Kispadon) egy hónapon át pósztol mellettem, kedve szerint. A szabály csak az, hogy mindenki magát hozza, és senki nem kezd el például az enyémekhez hasonló, bonyolult, és ezért érthetetlen körmondatokat fogalmazni, hogy homogén legyen a tartalom. Most mindössze annyi történik, hogy a távollétem okán pár nappal előrehozzuk az indulást. Íme.

____

Miss September

Református évek után a fővárosban vigasztalódó volt pataki diák. Musicalőrült ügyeletes istennő, akinek humán műveltsége mellett a párolt marhája is figyelemreméltó. Kíméletlen, és jól áll neki. Egyébként az egyik legjobb csajblog gazdája, csak olykor megfeledkezik erről. Nóra holnaptól egy hónapon át itt is boldogít, fogadjátok szeretettel.

Voltam esküvőn tegnap, és meglepődtem, hogy képes vagyok gejl, közhelyes mondatokon meghatódni. (Hát még anyám, akit azonnal fölvilágosítottam, hogy örömanyai babérokra hiába tör még.)

Aztán vállalati buli Horányban, a Meteor (egykor Vörös Meteor) Természetbarát Turista Egyesület telepén, ahol mindeddig nem ment végbe a rendszerváltás, és ahol az augusztus huszadikai ünnepség az Internacionálé eléneklésével ér véget. A telepen amúgy a háború alatt illegális kommunistákat majd illegális zsidókat (elnézést) bújtattak, és ma is erős a mozgalmi szál, bár mi nem ezért mentünk oda.

Grilleztünk, ittunk, főleg ugyanis.

Jajbazmeg.

Mit csinálsz, ha kamaszkori legjobb barátod, aki melletted volt, amikor senki más, aki mindenkinél jobban ismer, akivel először beszéltél a szexről vagy a halálról igazán, bejelenti, hogy a nyaralás során beleszeretett egy olasz lányba, és muszáj újra látnia, és megint indulni készül, és nem tudja, mi van és mi legyen, nem tudja, akarja-e, csak hogy nincs más út, és minden gondolata róla szól.

Előszöris, mert félted, megpróbálod lebeszélni, nehogy újra autóba vágja magát, aztán amikor látod, hogy már döntött, és indulni akar, leülsz mellé, próbálod elhitetni, hogy nem hiába megy, hogy lehet így is, hogy minden sikerülhet, és ha nem, az élet akkoris megy tovább, és akkor még mindig történhetik valami, aztán elrohansz vele egy automatáig, a kezébe nyomsz ötvenezer forintot kajára, benzinre és kéred, vigyázzon magára.

Az United 93 nem egy kimondott Hotel Ruanda (arról bővebben itt), ám megtekintésre érdemes. Miközben hitelesnek látszó képet fest a légi irányítás és a légierő szeptember tizenegyedikei küzdelméről, fölveti a kérdést: mit teszel, ha tudod, hogy géped elrablói öngyilkos merénylők.

A film amatőr szereplőkkel dolgozik, így örömteli módon nem Bruce Willis vagy Mel Gibson ragadja magához a porraloltót.

Retro ma ünnepli huszonh tizenkilencedik születésnapját. Boldogat, nagyon.

A blográdióban ettől nem függetlenül Pink: I'm not dead.

Némi elégtételt jelent, hogy a srác, aki vagy tíz éve kiszorított a Fradi utánpótlás csapatának kapujából, most londíner egy közeli szállodában.

Bár ha jobban meggondolom, a jattal együtt jobban keres nálam.

(Ferencvárosi korszakomról bővebben itt.)

Kifogástalan úriemberhez illőn alig egy órát késtem Nórától, aki vacsorázni hívott. Nem csoda, hogy nincs barátnőm.

Akartam tőle blogolni amúgy, de a laptop nem engedte.

Sok más mellett arról is meséltem este a Szódában zokninak, hogy mennyire sekélyes tinédzser voltam, mennyire nyoma sem volt hat-hét éve a mostani bitadaninak. Tizenhét évesen jöttem rá, hogy nem a helyemen vagyok, és hogy ha sürgősen nem keresek kiutat, akkor marad nekem a "majd csak lesz valahogy", a faszverés és az NB II Nyugati csoport.

Folytatni akartam, de nyálas lett basszus. Go to sleep.

Most értem haza, szálltam ki a taxiból. Valaki másnak a cipője van rajtam, mert az enyém reménytelenül szétázott.

A taxis, (aki, mint mondta, szegről-végről maga is Bita) a családját kutatta telefonon hazafelé; elvált, de nemcsak a gyerekei, az egykori asszony után is aggódott, pedig "nem volt egy szép válás".

S.-nél mostuk ki a csatornaszagú ruháinkat amúgy, amelyek azért bűzlöttek, mert átkeltünk a térdig hömpölygő áron a Lajos utcában.

Idehaza betört néhány ablak, a telefonom nem reagál, a fényképezőm behalt, dobhatom ki a faszba nyilván, de ez legyen a legnagyobb bajom. Idén nyáron (a szlovéniai után) ez volt a második félelmes vihar.

És különben is bazeg fölhízok 120 kilóra, és akkor majd nem fúj el a szél. És augusztus huszadikának többé a közelébe se nem megyek.

Helyzetjelentés TGM-stílben: vígjáték a tévében, visít a társasház, kirobbant a hosszú perceken át tartó, comb- és asztalcsapkodásban végződő hahota, röhög a harmadikon a reumatológusasszony és kacag a Rátonyi Róberten szocializálódott földszinti munkásnő-sereg.

Mentsen meg valaki, az Isten szerelmére.

Ritkán emlékszem az álmaimra, szinte sohasem. De ma a pánikszerű ébredés után elmulasztottam törölni fejemből az álmot, ami rém volt, leginkább.

Valamiért visszakényszerültem az iskolapadba, ráadásul az általánosiba (súlyosbító körülmény, hogy mindazokkal, akikkel egyszer már ültem ott), majd egy nimfomán történelemtanárnő vett kezelésbe minket, csúnya volt, de előszeretettel beszélt a szexről, és azt tanácsolta, ne féljünk a spermánktól, kövessük az egykori konkvisztádorok példáját, menjünk baszni Dél-Amerikába.

Ez persze semmit sem jelent.

(Feltétlenül olvassátok el viszont chain a hajelválasztás stratégiai jelentőségéről szóló pósztját.)

És akkor a koncepcióváltásról, mert bár a grand reopening postban azt állítottam, hogy nincs koncepció, valami azért mégiscsak van.

Éspedig hogy ez nem a régi blog. Rólam szól ugyan (egyik kedvenc témám vagyok), de nem zaklatott lelkiéletemről, és főleg nem azzal a szándékkal, hogy itt írjak ki, mindent ami bánt vagy ami jó. Ettől még ez egy őszinte blog, csak nem írok le mindent, ami van. De amit leírok, az van mind, értitek.

Itt is lesz szó persze baszásról meg érzelmekről, de (mint a búcsúpósztban jeleztem) nem akarom kiadni már magam egészen, nem akarok sebezhetővé válni.

Kurvára boldog vagyok ugyanis, utoljára talán három éve éreztem a helyemen magam ennyire, és nem kívánom elbaszni.

A régi blog amúgy Esterházyval indult, és úgy: élni kell az életet, nem pedig lábjegyzetelni.

Ebben csak részsikereket értem el. Ideje volt továbblépni.

Mindenesetre furcsa most többektől azt hallani, hogy az előző jobb volt, mert azt teljesen öncélúan írtam, terápiás jelleggel. Életem egy meglehetősen szar periódusában kezdődött, és ott is ért véget, bár a két végpont közötti időszak viszonylag boldog volt.

Sokáig nem különösebben érdekelt, ki olvas, és mit gondol, még úgy sem, hogy a bloggerek nagyrészével szemben névvel pósztoltam. Most viszont úgy látom, a sok nyígás nem vezet sehová, ráadásul akik csak onnan ismertek, elég torz képet kaptak rólam.

Nem ígérem, hogy most majd minden másképp lesz, és föltárul a teljes igazság, de remélem, közelebb kerülünk hozzá.

Lesz benne munkám, de végtére is nem szórakozni jöttünk :)

Jó hír (annak szánom legalábbis), hogy a jobb felső sarokban, a frappáns "hallgasd" feliratra kettyintve ismét elérhető a blográdió. Egyelőre szigetes zenék (Placebo, Radiohead, Scissor Sisters), idővel sok más is.

Marcinak és pitének jár érte a respect, bár az utóbbi nem tudja, hogy ezt a pop-upos megoldást az ő forrásából loptam, mert maga a doboz nem fért a sablonba.

Hajrá.

Tervezem, hogy a hasfájásaim mellett a jövőben a nekem tetsző zenékről, albumkról is írok, mint rég. Kezdem belakni magam.

Egyébként mindenki úgy gondolja, hogy a régi blog jobb volt, vagy nem reprezentatív az elmúlt napok merítése? (Ha jók lesztek, egyszer elmagyarázom a koncepcióváltás okát.)

Blogot ír Ahmadinezsád iráni elnök. És közben leszerelteti országában a parabolaantennákat.

Az Index meg annak örül, hogy Bush mégsem olyan sekélyes, mint gondolnánk, elolvasta ugyanis a Közönyt. Nem tudom, így van-e még, de néhány éve az én nem annyira erős középiskolámban (és gondolom nemcsak ott) ez kötelező volt. Éljen.

(Jó, tudom, kulturális különbségek. Nálunk meg nem tanítják Steinbecket.)

Marcival beszélgetek, aki így nyáron dzsessz-zongorázni tanul, vezetni jár, php-zik, tudományos dolgozatot ír, és sok minden mást, munka mellett.

Gondoltam, büszkélkedem neki valamivel én is. Nem ment. Hacsak nem tekintjük konstruktív időtöltésnek az esténkénti elaljasodást és a hajnali hazajárást, vajmi keveset tudok fölmutatni. Továbbá leadtam hat kilót a Sziget ideje alatt. (Miből?)

Veszni látszik helyesgyerek imidzsem. Nem kár érte.

Munkában ülök, Placebót hallgatok.

Pure morning.

Tegnap szerintem anyámat leszámítva mindenki ott volt a Szigeten. (Őt nem vittem ki.) Nem sorolom. M.-nek ezredszer is köszi a hetijegyet.

Celebspotting: számos SZDSZ-es arc és a Török Gábor egyrakáson.

Hajóval mentünk, Iggy Popról lemaradtunk. Pedig ő az egyetlen nálam is vékonyabb rockhero.
A Joplin-emlékzenekar tetszett (Keresztes Ildikó változatlanul), a Prodigyn féltem. Ennyi embert nem láttam még a Nagyszínpad körül.

A buzisátorban egy testfelépítésében Fekete "Egyél te brokkolit, kisbarátom, nekem meg hozzál egy ökröt" Lászlóra, fejszerkezetében és hajviseletében pedig Soma Mamagésára emlékeztető travi megmutatta a tangáját.

Bizonyára ittunk is.

Ambrusékat elveszítettem.

Aztán kikísértem a fáradtkás Évit, és ültem egy padon, mint egy kölyök, nem egyedül.

Átkúrt a taxis - remélem rácsavarodik a nyakára a nemzetiszín szalag, ami a visszapillantóról lóg.

Vége. Hiányozni fog.

Vááááááá.

Sok szeretettel köszöntöm mind a négy, ezekben a nehéz, szigetes időkben is kitartó olvasómat. A többiek, akik nincsenek kint, szerintem már elmenekültek.

Hülye voltam tegnap nagyon.

De jó volt.

Voltunk Beatricén. Oké, Nagy Feró nem hibátlan jellem, de azért a nyolcvanas évek Magyarországán olyanokat énekelni, hogy a Nem kell sem kell, meg hogy Utálom az egész huszadik századatot, nem mindenki mert. Rajtunk kívül voltak még kokárdás lányok, tisztességes családapák, csillagfrizurás punkok és durva arcok Kőbányáról. Meg a Szonda Ipsos kutatási igazgatója.

Utána Leningrad. Annyian voltak mint az oroszok. És kurvajók.

Placebóról meg mit mondjak? Szanaszét ugráltam magam. Alig is tudok lábraállni. Főleg az új lemez szólt, és Brian tényleg megállapodhatott, mert a három évvel ezelőtti koncerttel ellentétben nem kiabált olyanokat, hogy szétbaszom az agyatokat, meg hogy egész este a Dunaparton sétáltam beszívva. Nem baj, a színpadi produkcióból szerencsére nem derül ki, hogy Molko apukával van dolgunk, ez még mindig travirock.

Nem írom ide, ki mindenkivel futottam össze, zokniolvasókkal, politológus gólyákkal, hanem inkább azt: T. új oldalomról ismerhetett meg tegnap.

Vááááááá.

Sose dolgozzatok a Sziget alatt. Most megyek, és sarokba szorítom a rádióelnököt.

Két nap alatt nagyon megkedveltem ám Évit, zoknit és persze retrót :)

A Silent Discót meg elfelejtettem beblogolni, pedig tök vicces, ahogy a sok fejhallgatós arc rázza, ki goára, ki Nirvanára. A tegnapi volt a legjobb nap, ja.

Érdekes amúgy, hogy az ős britpop zenekarok, bár nem éppen fesztiválkedvencek, mindig nagyon bejönnek a Szigeten. Először, sok éve, a Suede, aztán a Pulp (életem egyik legjobb koncertje volt) most meg a Radiohead.

Ezúttal sem volt üzengetés, hogy Hello, Budapest, you're gorgeous, stop killing children, meg ilyenek, mintha ott se volna az a sok tízezer ember, lenyomták hibátlanul a két órát (nem másfelet, mint a zöm), kerülve a húszperces, visítozós számokat, tök jó volt az egész.

Hiába, a legtutibb zenészek vagy melegek, vagy úgy néznek ki, mintha fizikatanárok volnának egy délpesti szakközépben mind.

Dolgozom rajta, hogy legyen blográdió megint.

Ma a Sziget helyett moziztunk B.-vel, akinek valamiért tetszett a bűnrossz Thank you for smoking. Nem volt vele egyedül, bár előttünk alighanem amerikai dohánytermesztők ültek, akik minden kockát hangos és törvénytelen kacajjal nyugtáztak.

Most szálltam ki a taxiból, blogolok egyet gyorsan, majd alvás.

Csodálom, hogy a Fradi-meccsen nem vertek meg minket, minden lecsúszott beadásnál, rosszul át vett labdánál szakadtunk a röhögéstől ugyanis. Aki azt hitte, Kristonnál már nincs lejjebb, nézzen ki egyszer: van.

Sziget eddig amúgy talán ma volt a legjobb. Bloggerekkel találkoztam, és jóarcok mind, Évi, zokni, a titokzatos, akivel, mint kiderült, nem ma beszéltem először, és nem ma utoljára, és retro, aki szerencsére pont olyan, mint vártam.

Tetszett a Radiohead nagyon, eltalált; őrjöngött rá bizonyára, aki akart, ám körülöttünk főleg feküdtek a fűben.

Volt viszkikóla, mézespálesz, sör és szangria.

Holnap relax és munka, hétfőn Placebo és sok más.

A Scissor Sisters, az kurvajó volt. Még úgy is, hogy igazán nem stílusom a motherfucking disco, ilyet rég hallottam. Sokkal jobbak koncerten, mint amilyen a lemez, és különben is, miért nincs minden együttesben két énekes?


Egyébként meg mikor esne az a szájbakúrt eső, ha nem most, amikor másfél órát ülök majd egy lelátón, és ma, amikor Radiohead, az év legjobban (még a Placebónál is, hiszen őket láttam már) várt koncertje.

Álljál el, bazeg, most.

Rengeteg dolog történik, kis barátaim, olyannyira, hogy nem is győzőm beblogolni.

Tegnap például rájöttem, hogy tudni kell emberekről lemondani. Csak nem fogok kamaszkorom (hihi) legszebb nyarán szomorkodni. Kispállal élve tehát Énekeljük el azt, hogy vége.

És ha már Kispál, jöhetne is ide a Sziget-élménybeszámoló. De nem az jön még.

Hanem hogy voltam tegnap délelőtt a Fradi-pályán. Rég nem esett meg velem ilyen, legutóbb jó tíz éve. Most viszont hogy NB II-ben a csapat, visszatértem egykori sikereim (nem volt sok, sőt igazából egy sem) helyszínére, álltam hosszasan sorba jegyért a Jászapáti elleni találkozóra, és megtekintettem azt, amit edzésnek hívnak valamiért. Írok is majd minderről meg a meccsről az újságba. Kép odalent.

Aztán persze volt Sziget is Annával, Ambrussal. Néhány fotó innen is, bár a kliséket nem akartam meglőni, mást meg nem sikerült. Voltunk Kispálon (rutin), Jovanottin, aki jó volt, de nem annyira, mint hittem, és a Magic Mirrorban, ahol (mint retro és zokni tudósításából kiviláglik) a Hot Leggs-t csíptük el.

Az elfogyasztott fröccsöktől és mézes pálinkáktól kellően rosszul vagyok egész nap, aminek okán ma estére kulturált szórakozást tervezek.

Elég szürreális élmény volt látni, ahogy a Nemzet csótánya kilép a Klubrádió épületéből, majd punkhoz méltatlanul egy japán városi autóba huppan.

Már délelőtt kisminkelt punkok és félmeztelen germánok sora kígyózott a bejáratnál.

A repijegy előnye, hogy nem kell sorbaállni, hátránya, hogy utálnak a többiek. Bár talán nem annyira, mint azt az általam nem ismert kollégát (persze milyen értelemben?), aki a VIP-sátorból kilépve tüstént árulni kezdte karszalagját, 25 ezerért.

Nekem ottalvós jutott, ám ezt nem használom ki.

Este Therapy, Quimby, Franz Ferdinand, de csak beleszagolok, mert az első nap sose az igazi, és fáradt is vagyok. (Persze a Nagyszínpadon túl is van élet, ha más nem, hallgatok világzenét és nézek Almodóvar filmeket a melegsátorban, de csak holnaptól.)

Fényképezés talán mégse lesz, mert a végén még az exponálással törődnék a bebaszás és/vagy kikapcsolódás helyett.

Amúgy tele a város a BKV-ellenőrrel. Kivételeznek a külföldiekkel, és jól teszik.

Továbbá első látásra beleszerettem egy szeleteltdinnye-áruslányba. (Vagy szeleteltdinnyeárus-lányba? A lényeg, hogy a dinnye volt szeletelt, nem ő.)

Úgy fest, mégiscsak lesz Sziget-hetijegyem, s ha igen, vasárnap kivételével kint is leszek minden este, csak a program képlékeny még nagyon. Vannak, akiket ki nem hagynék (Placebo, Radiohead), és persze egy csomó, akikért fájna a szívem. Kéne színházat is nézni, meg beszélgetéseket, talán jut rá idő. Fényképezni is akarok.

Bebaszni a munka fog, annyi van, azt se tudom, hol kezdjem. Cserébe penetráns stílusban ("Kezd most már nagyon elegem lenni belőled...") oltottak le tegnap. Mit mondjak, kölcsönös.

Nem hisztizek, leszarom.

Érzek valamit, és nem tudom leírni. (Jellemző ez. Csomószor érzek valahogy, és nem tudom leírni. Vagyis nem arról írok, ami a szívemen, hanem ami a fejemben. Így vagyok újságíró, vagy mi. Pedig írnék én regényt, novellát, verset, de szar lenne mind.)

Azt érzem, hogy mennyire fontosnak tűnt a tavalyi nyár, mennyi minden történt, ami meghatározta az egész évet, mennyire más volt, mint a korábbiak, és mennyire más lettem tőle én.
Ez az idei meg olyan, mint a régiek; másképpen jó.

Tizenkilenc éves bitadani reloaded.

Persze baszhatom, ha ez periodikus.

(Ne sírjál, mondtam, hogy nem tudom leírni.)

Igazi lúzereknek való filmet tekintettünk meg tegnap B.-vel, Facér Jimmy, pedig igazából fásult ő, nem facér, azok mi vagyunk. Arra jó, hogy megmutatja, nem csak a harmincas magyar bölcsészértelmiséget sújtja a letargia.

Előző nap S.-sel és párjával iszogattunk este, S. harmadikos volt, mikor összejöttek, négy és fél éve.
Kapcsolatfóbia, ja.

Van az úgy, hogy az emberből kifogynak a betűk. (Ha az a foglalkozása, hogy leírja őket, ez igen kellemetlen tud lenni.) Olyankor pedig hiába történik vele bármi (főleg bármi jó, mint mostanában), nem képes mondatba foglalni.

Jót tett a magyarok EB-szereplésének, hogy a helyszínen voltunk, megvannak az első érmek (1 arany, 2 bronz, a Kovács Ágiénak örültem nagyon). Menjetek ti is a hétvégéig a Margitszigetre, csak egy ezres a jegy.


További képek az EB-ről itt, míg szlovéniai fotók ipari mennyiségben itt. Katt-katt.

Bekethóm. Jó volt, pihentem, napoztam, ettem-ittam sokat s lebarnultam úgy, hogy egy pincér tegnap megkérdezte, hol lehet ilyen színre szert tenni. Igaz, péntek este volt egy jókora vihar, a szél kis híján besodort minket a tengerbe, csurom víz lett mindenünk a kicsapó hullámoktól, paráztam, hogy oda a fényképezőgép (esetleg hogy én is), de túléltük végül. Szállás megint alig akart lenni, de aztán egy bazi nagy és olcsó, tengerre néző apartmant utaltak ki nekünk az irodában.

Van egy csomó fénykép, ez csak ízelítő, a többit majd feltöltöm idővel.