2006

Jó év volt, miként a tavalyi, tizes skálán talán nyolcpontos.

Igaz, máshogyan volt jó, kevesebb önfeledt boldogsággal és - a tavaszi hullámvölgyet leszámítva - ritkább szomorúsággal, kiegyensúlyozottabban. Ez talán a blogból is látszik, az újból (ebből), mert a régi a koranyári depresszióval kimúlt.

Azóta mintha volna némi távolságtartás.

Anyu még mindig nyugdíj mellett takarít, én még mindig újságot írok, ki tudja meddig. Február óta a tévében is beszélek olykor. Sok siker, sok unalom a munkában a tehát, mint eddig.

Tavasszal Párizs, nagy élmény, nyáron Szlovénia - párhuzamosan a fotózás mint (épp csillapodni látszó) hobbi.

Szerelmes lenni nem tudok.

Aztán egy csúnyán meg egy szép lassan véget ért barátság, jelentős mennyiségű új. A Szigeten a bloggerek, az egyetemen Áron, a régiek mellett, és ezúttal sem eredmény nélküli gólyatábor, borozgatások.

Az iskolában - a mágnestábla ellenére is - romló átlagok és enyhe mikor lesz már vége?!-attitűd. Sokára. Jövő hónaptól a katedra túloldalán vigasztalódom, feltételezhetően kevés sikerrel, bár van némi várakozás (bennem).

Merengés, vajon kibírok-e egy évet az országtól távol. És hol?

Elfogadhatónak látszó választási eredmény tavasszal, azóta sok meglepi.

Huszonkettő.

A tévében (a focivébén túl) ezúttal sorozatok (Prison Break, 24), a polcon sok új könyv, a kézben kevés - ez (is) majd másképpen lesz, mondanám. Bárka, ha színház, Radiohead és Scissor Sisters, ha koncert, Muse, Placebo és Beautiful South, ha lemez - a részletek nemsoká.

Közben lassú anyagi gyarapodás, remények. És túl komolyan veszem magam.

D. tartósan Kínában, hátha én is egyszer.

Fogadalom, újévi, akad, de titokban; segget csinálok-e megint a számból?

2007, az következik, úgy látom, a kínai horoszkóp szerint a disznó, praktikusan a hosszú hétvégek éve, meglátjuk.

Na, az volt, hogy először nem tudtam belépni, mert átvariálták a rendszert, aztán meg nem akartam írni, mert a Dani elég szomorkás pósztokat nyomott, és nem akartam két szipogás közé benyomni valami marhaságot.

Most viszont muszáj, mert mindjárt jön a Dani évértékelő pósztja, aztán inkább az búcsúztassa az évet, mint az alant olvasható elmebetegségem.

Szóval: biztos emlékeztek, a Daninak van egy új pajtása, aki 13 éves, és eldumálgatnak mindenről, leveleznek, a srác kereste meg a Danit a myvipen. Nos, én megtaláltam a Daninak küldött levél eredetijét. Tudjátok, a Word tárolja a javításokat is - utóbbiakkal együtt publikálom, íme:

Csirip-csirip! Brávó! izé...

Kedves Dani!

Én egy 63 éves férfi 13 éves fiú vagyok, és imádok a neten friss húsra vadászni új barátokat megismerni. Régóta figyelem a munkádat, és nagyon tetszel tetszik.

Szeretnélek sokkal közelebbről megismerni, csak miattad néztem a HírTV-n kedvencem még Ókovács Szilveszter és Turul is.

Mondd csak, szoktál te csajozni? És ha igen, mit csinálsz akkor? (csak azt írd le, te mit csinálsz, a nő nem érdekel). Szerinted problémát jelent egy kapcsolatban a nagy korkülönbség?

Úgy tudom, régen sportoltál is - szerinted mi a fontosabb egy tesitanárnál, az, hogy diplomája legyen, vagy hogy jó kapcsolata legyen a gyerekkel, szeresse őket dögönyözni, és mindig nyitott legyen a problémáikra, akár éjszaka is meghallgassa őket, beszélgessen velük, a lakásán is?

Meg kell mondjam ugyanakkor, jobban örülnék, ha a polgári oldalt erősítenéd, szükség lenne ott ilyen ábrándos tekintetű, fiatal fiúkra, és akkor sokkal többet találkozhatnánk találkozhatnál a polgári oldal vezető intellektusaival.

Mondd csak, lenne kedved találkozni velem? Szívesen meghívnálak egy vacsorára, ne félj, nem átcímkézett kajából, megnéztem a Fidesz honlapján a Selmeczi Gabi listáját, amit az indexről töltöttek le. Levelemhez mellékelten küldök egy vonatjegyet, csak ide retúr, amit a hitelkártyámmal a szüleim hitelkártyájával fizettem ki. Küldök egy fotót is, amin kicsit idősebbnek látszom, de majd meglátod, nagyon fiatalos vagyok. Kérlek, ne szólj erről anyukádnak, csak gyere, gyere, te szelíd tekintetű kisfiú!

K. Imre

K. Imi

A rend, mint filozófiai probléma. Az emberi természet (a lélek elsődlegessége a testtel szemben).
Ezt a két tételt olvasgatom a következő mintegy másfél órában, majd elindulok berúgni borozni kicsit.

Ez egy ilyén év (volt).

És hogy még milyen, legközelebb azt írom meg.

Kevés dolgot utáltam jobban, mint általános iskolába járni egy idő után, tehát fölső tagozatban. Ennek eredményeként egykori osztálytársaim zömével úgy teszünk, mintha nem ismernénk meg egymást az utcán.

Másokkal meg nem is ismerjük.

Azt is a wiwről tudom, hogy H.-nak van egy négyéves lánya. Mintha késésben volnék.

Most újabb posztkarácsonyozás vár rám, idén az utolsó.

Nem tartozik ide, de megfigyeltétek, hogy írástudó polgártársaink túlnyomó része nem tudja, mit jelent az alkalmasint? Nekik: azt jelenti, valószínűleg, és nem azt, hogy alkalomadtán.

Volna itt egy friss, szinte akolmeleg játék, amelybe most beszállunk. Szakmai blogok számára indult, de pollner félre rántotta a kormányt, és meghívott engem is, aki meg nem vagyok egy kimondott marketinges példány. (Őt, márhogy pollnert spin doctor vonta be, míg a kezdeményezés Verától indult. Minden érintett öt újabb játékost nevezhet meg.)

Szóval az öt dolog, amit nem tudtok rólam.

1. Nem tudok biciklizni - a hazai blogoszférában valószínűleg egyedül. (Vagy csak nekem tűnik olybá, hogy a tipikus magyar blogger cangával jár a gyárba és mint a karácsonyt, úgy várja a Critical Masst, vagy jobban?)

2. Veszíteni sem tudok, ezért hagytam abba a focit (illetve tehetség híján). Eddigi életem utolsó látványos verekedésére is akkor került sor, amikor a napköziben (alsósok voltunk még) a legjobb barátom gólt rúgott nekem, megalázót, én pedig bosszúból úgy térden rúgtam, hogy percekig nem kelt föl.

3. Első önálló újságcikkemet a Magyar Kender Pártról (MKP, muhaha) írtam. Íme - rossz, inkább elrettentő példa.

4. Egyszer - ugyancsak alsós koromban - egy családi veszekedés hatására megszöktem otthonról. Összerámoltam a három legszükségesebbnek látszó játékautót egy hátizsákba, majd a lépcsőház alján, a pincéhez vezető fordulóban vártam, míg anyám utcai keresésemre indul.

5. Naponta kétszázszor hazudok - ahogy nagy átlagban ti is, ha hihetünk a londoni egyetemen oktató John Nicholsonnak. (De nem hihetünk, nyilván.)

És akiket én szívesen látnék a terebélyesedő játékban: sHelf, melyviz, zora, pite és ha megtisztel a főblogger, gyurcsány fercsi.

ha minden igaz, az óvodából, együtt játszottunk TJ Hookert :)

> ne haragudj,
> de nem jöttem rá: (honnan) ismerjük egymást?
> bd

(Persze, iwiwes levélváltás.)

Ritkán (elvétve) vagyok ideges, például most.

De sajnos ilyenkor sem szűnök meg úriembernek lenni, és ahelyett, hogy világos útmutatást adnék, küldeném tehát a kurva anyjába, aki felbosszant, remegve, de bonyolult körmondatokban, precízen fogalmazok, nehogy megbántsam; azt kéne pedig, bántani, meg.

Komolyan, mintha lógna egy Balek tábla a nyakamban.

Miként egy éve, úgy pár napon belül megint lesz lista a múlt év legjobb lemezeiről. Megterhelő (bár az ugyancsak esedékes politika filozófia tanulásnál szórakoztatóbb) feladat összeállítani, most például Elton Johnt hallgatok.

Lehet szavazni, bár alkalmasint fölösleges.

Hogy az élet milyen kegyetlen, az mutatja: amíg rendet rakni sokszor napokig tart, a kosz, a káosz magától kialakul, néha egy-két óra alatt.

Sírni tudnék, ha végignézek a szobámon.

Meg ha a nemi életemre gondolok.

Meg ha a ma délutánra.

Pedig rossz kedvem sincsen.

Libát libára halmozunk.

Mielőtt elkezdődne a nagyszabású szeretetünnep, rövid áttekintés.

A Karácsony nálunk megmaradt egészen vállalható szertartásnak, nincs mögötte a giccs, ami sok helyütt, és mégcsak erőltetettnek sem érzem a családi összetartást. Van egy feszes és világos menetrend, irány az Őrség, lébecolás, főzés, fadíszítés (ez nálunk valahogy mindig a gyerekek dolga volt), csomagolás, töltött hús, csillagszóró, Kenny G (őt azért lassan le kéne váltani*) és az ajándékok. A templomot legalább hat-hét éve már hogy kihagyom.

Amíg nagymamám élt, heten szoktunk lenni, amióta nem, D. pedig Kínában, csak öten. Idén először négyen leszünk - mint egy család, bár árnyal, hogy ez mifelénk voltaképpen kettő (anya, fia, anya, fia).
_____

Furcsa, de alig valamire emlékszem gyerekkoromból, a karácsonyokra meg valahogy mégis. Azt hiszem, a villanyvasútnak örültem eddig a legjobban, lehettem vagy hét éves, rögtön össze is kellett rakni a sarokban (a villanyvasútat).

Nagy meglepetéspárti vagyok egyébként, ha van kérdés, amit utálok az a Mit szeretnél Karácsonyra?

Meg ha pénzt kapok, azt is.

Újabban pedig, amióta keresek, már ajándékozni is jó. Az ezt megelőző handmade időszak nem tartozott a kedvenceim közé, bár egy-egy általam ajándékul hímzett, sütött, adjusztált (talán ez a helyes kifejezés) motívum ma is lóg a fán. Rajzolni mindig utáltam, és mert már ötévesen is non-figuratívban nyomtam (persze nem tudatosan), ez nem volt egy sikeres éra.

Vásárolni viszont szeretek, akkor is ha másnak, bár sajátos a technikám: nem személyre szabott ajándékot veszek, hanem ami megtetszik, azt mind, így lesz rengeteg holmi, amelyet végül (sokszor csak huszonnegyedikén délután) elosztok a kedvezményezettek között. Kissé költséges, de szórakoztató.

A többit talán majd jövőre.
_____

Stille nacht, addig is, drágáim - esetleg még képzeljük ide, ahogy novemberi vendégbloggerünk, shaza, Casio szintetizáron játssza ezt az örökbecsűt a népes őcsényi rokonságnak, a háttérben girlandok, porcelánlibák, Mikszáth Kálmán valamint Postás Klári, és rájövünk, milyen vidám ünnep is ez a karácsony.

* sikerült, a töltött hússal együtt. Hal volt és liba.

Egy fűtetlen marhavagonban vasúti kocsiban utaztam ma négy órát - nem lett tőle jó kedvem.

Idő kérdése, hogy megtanuljak autót vezetni, tényleg.

Egyébként meg szinte megszakítás nélkül aludtam át a napot.

Egy véglény, aki vagyok.

És akkor a szocializációmról röviden, friss történetbe ágyazva bele.

Áronnal vásároltunk délután, én például egy elektronikai cikket nagy megelégedéssel, amíg haza nem értem. Hálózati kábelt ugyanis nem találtam a dobozban (ez az, aminek egyik végét a műszerbe kell dugni, a másikat meg a konnektorba, ami pedig jellemzően a falban van).

Elszomorodtam, úgymond, amit - szokás szerint - káromkodással adtam a magam tudtára.

Aztán meg fölserkent bennem a fogyasztói öntudat, ami régen nem volt. Újabban meg van.

De messzebbről.

Nem gondolnánk, pedig kedves vagyok, majdhogynem szívélyes. Köszönök előre, magázódom, mosolygok, és más szimpatikus dolgokat csinálok vásárláskor, étteremben mindig. Cserébe általában azt várom: tegyünk úgy, mintha én volnék a vevő. Kuncsaft, ügyfél, vendég.

Ezúttal - vissza a Saturn felé - viszont átverve éreztem magam. Valaki kibugázta a kábelt, a hálózatit, a csomagból, én meg, ha nem bontom ki elővigyázatosan még karácsony előtt a pakkot, égek a fa alatt a félkész ajándékkal.

Ennek okán nagyívű szónoklatra készültem a vevőszolgálaton. A készüléket nem vittem magammal (vissza), amiért kiadós lebaszásra számítottam, így hát frappáns válaszokat gyártottam előre a villamoson. Olyanokat, hogy Ugye nem gondolja, nagyságos asszonyom, hogy vásárolok maguknál egy valamit tizenezer forintért, hazacipelem, aztán meg vissza, csak hogy megmutassam, tényleg hiányzik belőle a háromszáz forintos hálózati kábel? illetve hogy És mégis hogyan van az elképzelve, hogy majd Karácsony után cserélik ki? Maga odaadna az anyjának egy gombok nélküli kabátot?

Minderre nem volt szükség, mert körülbelül három perc sorbanállás után kaptam egy hálózati kábelt.

Jó történet volt, mi?

Akartam még írni a pénzről, arról, hogy mennyire mást gondolok róla most, mint öt-hat éve, de ez csúszik az ünnep utánra.

Engedelmetekkel a tavalyihoz hasonló karácsonyi nyáladzás itt most elmarad. Holnap hajnalban irány az Őrség, ahonnét azért igyekszem bejelentkezni majd, szóval keep in touch.

Legyetek jók, meg boldogak.

(És igen, ez a bejegyzés szarbarna.)

Kollázsszerű bejegyzés lesz.
Vagy nem.
_____

- Danika, hányadik karácsonyod is ez velünk, a második?
- Az ötödik, Ákos.
_____

De az utolsó-e? (Tréfásan úgyis kérdezhetném, hol vérzek el előbb, az iskolában vagy a gyárban-e.)
_____

- Szevasz, Tótkomlósról vagy 'Csabáról ismerjük egymást?
- Azt hiszem sajnos, egyikről se.
- Hm. Bogit ismered?
- Milyen Bogit?
- Balogh Bogit.
- Sajnos nem.
- És milyen névre írhatom a számlát?
- Bita Dániel.
- Milyen?
- Úgy látom, tényleg nem ismerjük egymást.

Aztán percek múlva kiderült, hogy úgymond mégis, a tévéből, egyoldalúan.

Rendes srác volt amúgy.
_____

Napközben majdhogynem berúgtam három korsó sörtől, este pedig visszatértem sikereim színhelyére (ez a Mammut, azért mondom, hogy szánjatok), és nagyértékű ajándékokat vettem, magamnak főleg. Újfent fölismerni vélt valaki, de szerző, szerző kiáltások helyett ezúttal is az ATV-s élmények domináltak.

Ebből is érezhető talán, nem szeretem a karácsonyi bevásárlást. Kis megszorítással az embereket se.

Az a baj, hogy már nemcsak hangosan, mások előtt káromkodom én, hanem magamban is mondok olyanokat, hogy a retkes kurvaélet basszameg, és olyankor az élet helyett egy másik szó szerepel, amelyet most vallásos olvasóim okán nem írok ide le.

Kezdődik a vállalati hepaj.
___

Most meg már (cezúra, ugye) véget is ért, és tökjó ajándékokat kaptam.

Ugyanakkor istenverte fáradt vagyok, napok óta aludni sincs időm, rohangálok mint egy idióta, de egy ajándékot se vettem még, mert időcsapda van megint, szarás közben írok sms-t, evés közben blogolok, vár rám vagy húsz megválaszolatlan e-mail, megbuktam Pokol Bélánál, anyut nem is tudom, mikor láttam, mert amikor hazaérek, már alszik, amikor meg reggel megjön a munkából, már nem vagyok otthon, el kéne tolni ezt a nyamvadt ünnepet, talán huszonnyolcadikára, addigra utolérem magam, és kedvem volna megint valami klerikoszexuálisat írni, de jó nagy önuralmam van, szerencsére.
___

Mindegy, új nap, új esély, nem lesz akkorse szar kedvem.

Robert Altman hol parádés, már-már térdcsapkodós, hol vontatott búcsúja a filmtől, a showbiztől, a rádió aranykorától, kiváló színészekkel, sok improvizációval, és megannyi 100 Folk Celsius klónnal. Az utolsó adás, nézze, aki szerette.

Mikor állt be a halál, dokikám?

Én annyi minden akartam már lenni. Egy időben pl. rendőr. De nem ilyen gyerekkori izé, hanem már egyetemistaként (nem ér röhögni). Szóval volt egy jó másfél évem, mikor bele voltam buzulva a kriminológiába és a kriminalisztikába - ezért úgy döntöttem, mivel vizsgaidőszak van, és ilyenkor fogékonyak vagytok az ilyesmire, ma megtanultok egy újabb hasznos dolgot – tanácsokat adok kezdő bűnelkövetőknek. Mai óránkon megpróbálunk a nyomozó fejével gondolkodni, és jól kicselezni őt. Őtet.

A büntetőeljárás nyomozati szakaszában a rendőrnek 7 kérdésre kell választ találnia. Én annak idején egy kis japán haikut írtam ebből, így Ti is könnyen megjegyezhetitek:

Mi-Ho-Mi-Ho-Ki-Ki-Mi!

Ismételjétek.

Mit jelent ez? Hát azt, hogy:

Mi történt? Hol történt? Mikor történt? Hogyan történt? Ki (Kivel) követte el? Miért követte el?

Amikor tehát elkövetjük a bűncselekményt, manipulálni fogjuk a rendőrség e kérdésekre adott válaszait.

Mi történt? Kurvára elegünk van a szomszéd inaktívból és idegbeteg ölebéből, ezért úgy döntöttünk, ne terhelje tovább a NyuFI (nyugdíjfolyósító) kasszáját, nem beszélve a TB-ről, legyen vége a szenvedéseinek. Mindemellett felgerjedt szittya vérünk, mikor rohadt hangosan hallgatta a Romantica csatornát, így zártörés módszerével a sértett lakásába hatolva megfojtjuk a vasalózsinórral Mari nénit. Mi történt? Emberölés. Viszont, ha Mari nénit bazsarózsás otthonkája övével fellógatjuk a csillárra, ily módon imitálva az önakasztást, úgy a rendőrség már az elején lukra fut, hiszen felteszi a kérdést: Mi történt? És már húzza is be az „önkezűség”-rubrikát.

Hol történt? Ha az inaktívat a fürdőszobában vágtuk fejbe a kisbaltával, legalább gurítsuk be a kredenc alá. Vagy vigyük le a folyópartra, és rendezzük be a mocsarat, mint elsődleges helyszínt. Aham, itt csapták fültövön az inaktívat – mondja majd a Gil Grissom honi megfelelője.

Mikor történt? Testhőmérséklet, utolsó telefonhívás, tanúk, akik életben látták a sértettet – ezzel játsszunk. Pl. rendeljünk pizzát Mari néninek, vagy vegyük fel a fejkendőjét, és sipítozva gazemberezzük le az alattunk lakó meleg párt. Esetleg csavarjuk fel a fűtést, hogy később hűljön ki a tetem. A rendőr majd azt hiszi, este 8kor még élt a nyanya, pedig már rég az agyveleje folyt kifelé. Mármint az öregasszonynak.

Hogyan történt? Felfeszítjük a zárat, szétdobáljuk a giccses nippeket, és úgy tűnik, betörés közben lepték meg a gyilkosságra vetemedő bűnözőt. Pedig mi voltunk azok!

Ki (Kivel) követte el? Használjuk a földszinti Sanyi bácsi baltáját.

Miért követte el? Írjunk Sanyi bácsi nevében szerelmes levelet Mari néninek. Szerelemféltés, muhaha. Hátha beveszik...

Mi-Ho-Mi-Ho-Ki-Ki-Mi! Kalandra fel!

Lágytojást reggelizem és pogácsát, fél egy van, nem mintha most keltem volna, csak így alakult.

Holnap még vizsgázom egyet, majd várhatóan egy vadidegen embert fogunk követni B.-vel, aki ha szerencsénk van, moziba megy.

Szerdán vállalati fenyőünnep (hogy bolsevik stílben tartsam magam), majd nekilátok karácsonyi ajándékokat fölkutatni, bár úgy tervezem, hogy ezúttal elsősorban magamnak.

A téli szünetben pedig nem tanulni, hanem olvasni és pihenni fogok, mielőtt leépülök egészen.

Bár leendő sofőröm felajánlotta, hogy megtanít vezetni a Hajógyári-szigeten, most azt olvasom, hogy a Mérlegek alig képesek az autózásra.

Megnyugtató, hogy akad rajtam kívül még félmilliárd reménytelen eset.

Egyébiránt pedig le kell szoknunk arról, hogy tizenegy éves unokahúgomat mesekönyvekkel örvendeztessük meg különféle alkalmakkor, ma ugyanis fény derült rá, hogy üres idejében Tankcsapdát hallgat. (Meg Tokio Hotelt, nem kell mondanom.)

Shaza programpontjaival - a fogyókúrásakat leszámítva - azonosulok; kis túlzással akár én is írhattam volna őket.

Más kérdés, hogy verbálisan annyiszor reformáltam meg a mindennapjaimat az utóbbi években, hogy attól Draskovics Tibor is végignyalná az összes ujját. (Ezt, javaslom, ne képzeljük el.) Parodisztikus, ahogy egyik nap azt gondolom, minden a legnagyobb rendben, máskor meg hogy kúrom el itt sorra és vidáman a legszebb éveimet.

Néha a padlóról kaparom magam össze, néha indokolatlan magaslatokból. Néha legszívesebben nyomnék egy restartot, csak azt nem tudom, hol fordult félre minden, néha nem. Néha úgy érzem, hiábavaló dolgokkal töltöm minden időmet, és miközben a felszínt kapargatom, oda a lényeg. Néha nem tudom, nem kéne-e tiszta lappal (ha van ugyan tiszta lap) indulni neki, sokszor meg a legkisebb, de szükségszerű váltás se sikerül.

Néha körhintának tűnik, amiben vagyok.

Hideg van és sötét, illetve nem tudom, mit miért csinálok.

Kissé összesűrűsödtek a dolgok, aminek eredményeként megint olyan hazugságspirálba húztam magam, hogy hozzám képest a Gyurcsány Ferenc elsőáldozó.

Ma például kettőre ígértem magam valakinek, noha kettőkor már volt egy másik találkozóm, és én egy harmadik felé tartottam. Ó, persze, úton vagyok, mondtam a telefonba annak, aki az étteremben várt, csak végeláthatatlan a forgalom. Közben a város másik végén kellett volna lennem, illetve a pénzintézetnél, ahová hetekkel ezelőtt egyeztettem időpontot. Aztán rohanás az egyetemre, hogy háromig odaérjek a ma leadandó dolgozatommal, amelyet a munkahelyemen írtam (ez így erős, rakosgattam [ez is: kopiztam, pészteltem] össze), amíg azt hazudtam a mindenféle entitásoknak, hogy veszettül dolgozom.

Elkúrtam, na, csak ne bontsátok le bosszúból a tévészékházat.

- Halló! A tudakozót hívtam?

- Igen.

- És tudnak telszámokat is mondani?

Most, hogy lassan lezárul a háborúm a T-Online-nal, és otthon is be leszek drótozva, kezdek belegondolni, hogy télleg nem menekülhetsz már. Régen még volt olyan, hogy A és B pont között vagy, elérhetetlenül – Woody Allennél ilyenkor mindig darálta a csávó, hogy melyik vonalas számon lesz elérhető, máshol meg csokis turmixba fojtották a fantazmagóriát. Akkor az volt, most meg ott pittyeg mindenkinél.

Nektek is megvan az a fura fíling, hogy „jaj, nem vagyok elérhető?”. Várakozással vegyes aggodalom, ahogy bekapcsolod a telefont?

- Jó napot! Öt évvel ezelőtt kint voltunk egy kiállításon és a szemközti standon voltak a csigások. Na, azoknak a számát kérem.

Kb. 16 lehettem, mikor lett otthon vonalas telefon. Addig a fatert hívtam a munkahelyén, fülkéből, ha nagyon kellett valami – koleszos voltam, messze tőlük, de rendben is volt ez így. Aztán bevezették hozzánk is a telefont, és persze sikerült az előszobában elhelyezni, az egyetlen helyen, ahol mindenki hallja, mit beszélsz. Úgyhogy volt nem egy olyan telefonálásom, amit igen-nemmel tudtam le – eleve apám vette fel a telefont, ergo tudta, ki hív, aztán végül fülelt a konyhában, és a végén még kommentálta is a hallottakat. Ha esetleg érintve is volt az ügyben, mellettem állt, és sziszegve próbált instruálni. Nagyfater meg csak úgy engedte a mamit telefonálni, hogy a kagylót kettejük füléhez tartották – voltak is sértődések, mikor Ilonka néni elkezdte cipőzni a nagyapámat, aki ott kagylózott a mami mellett.

- Én a postát kérném, a számját nekije, mert össze-vissza pattog a TV, az egész házban nincsen műsor.

Az első mobilt az egyetem közepén szereztem be, mikor fél órát kellett gyalogolnom egy mezőn keresztül, hogy hazaérjek. Változott a busz útvonala, apám benn várt a faluban, engem meg kilöktek a bekötőút elején – eddig a fuvar, kisköcsög, nem megyünk be ebbe a koszfészekbe! Ha lett volna mobilom, oda tudom hívni a fatert… míg gázoltam a susnyásban, megfogadtam, hogy ha kenyéren és vízen hónapokig, de összespórolok egy mobilra valót.

- Jó napot kívánok. Egy borzasztó nagy kérésem lenne Önökhöz!

- Igen?

- Tetszik tudni, én egy idős néni vagyok már, és nagyon fáj a lábam!

- Igen, és miben segíthetek?

- Hát arról lenne szó, hogy most itt van nálunk az unokánk, és fagyit szeretne enni, és van ez a Family Frostos autó, hallom is, hogy szól, itt csilingel az utcában. Tudna szólni valakinek, hogy felhozna nekünk valamilyen jégkrémet? Mert hát én nem tudok lemenni érte...

Netet először gimisként láttam, de mivel a tanárunk csak egy fejezettel tartott előttünk a könyvben + csak tanórán, és csak az általa mondott dolgokat lehetett csinálni, nem nagyon érintett meg, sőt, mivel ő még ott tartott, állandóan PASCAL-ban kellett karikákat programozni, utáltam is az egészet. Aztán egyetemen jött a bumeráng, izmos kis netfüggőség, chat, IRC, egyebek. Napi 8 órát ültem az egyetemi laborban, véres szemekkel. Szép volt.

- Azonnal kapcsolja a főnökét, panaszt akarok tenni!!! Nem ébresztettek fel, most el fogok késni a munkahelyemről, és a gyerekek is az iskolából...

- Elnézést, de ma szombat van, biztos, hogy kell ma iskolába menni?

- Ne szórakozzanak már maguk is, a gyerekek is ezzel jöttek.

Otthon még sosem volt netem. Illetve a szülőknél egy darabig igen, de apám előbb a korlátlant lecsökkentette havi 10 órásra, mondván, túl sokat ülünk a gép előtt (most őszintén, mi a lófaszt kellett volna csinálnom a faluban, ahol lófaszse nincs, ha nem az egyetlen szalmaszálba kapaszkodom, ami összeköt a modern világgal?). Aztán teljesen lemondta, de akkor a nyílt Matávos cuccot használtuk. Végül kiköttette a vonalas telefont.

(Igen, több okom is volt rá, hogy minél hamarabb igyekeztem különköltözni, és önálló egzisztenciát összerakni).

- (öreg néni) Jó napot! Én aziránt szeretnék érdeklődni, hogy van nekem egy kis fekete 4 éves uszkár kutyám, és nagyon kanos. Nem-e tetszene tudni, hova lehetne elvinni?

Jövő hétfőtől a T-Online-tól nehezen (perrel, meg sajtóval fenyegetőzve...) kisajtolt nethez a tisztességben végelgyengült számítógép helyett egy friss, ropogós (ezt nem fogom tesztelni, persze) notebook kerül. Be leszek drótozva, fullra. Ami egyfelől tökre jó, nagyon régóta, nagyon kellett már. Másfelől meg ezzel még inkább felértékelődik az a múltkor összerakott kép a fejemben, a kis mátrai (nemtom, miért pont ott, mindegy) nyaralóról, ahova majd minden évben el kéne menni, és térerő nélkül, net nélkül, elérhetetlenül, enni, inni, aludni, dugni… Mert mostanában erről ábrándozom.

- Jó napot Horváth Rózsi néni vagyok Ököritófülpösről, tessék elképzelni, hogy a hétvégén végre eljön hozzánk az unokánk, akit már régen láttam, de sajnos nem emlékszem mi a kedvenc étele, amit annyira szeret és most szeretném őket felhívni, hogy majd a hétvégén kedvébe tudjak járni.és ezért szeretném, hogy megadják a szám....

(fülkéből telefonált,és lejárt a pénz...)

Túl a politikai fejtágítón tizenhárom éves barátom ezúttal a lejárt szavatosságú élelmiszerekről, diszkózási és csajozási szokásaimról illetve az olasz fociról kérdez.

Azt hiszem megtaláltam a hozzám illő korosztályt.

Most már azt is tudjuk, milyen ha az ember egy gyakorló elmebeteget kér föl vendégbloggernek. Köszönjük, Jekyll.

Ami azt illeti, az ország legszegényebb településén kocsma sincs - ellenben igen szívélyesen fogadtak minket a roma gyerekek.

A dávidozásról viszont az ország legrosszabb táborhelye, Nógrádszakál jut eszembe, ahol a helyi építőmunkások egyike, Pisti, annak ellenére sem volt hajlandó memorizálni a keresztnevemet, hogy ingyen szolgáltam ki málnás fröccsel (úgy tizenötször).

Majd még mesélek rurális történeteket, igény szerint.

Újságíró-verés Alsóbüdöskén!

Botrányos vidéki riport Magyarország legszegényebb településén

Az alsóbüdöskei emberek életéről, mindennapjairól szeretett volna cikket írni a 168 óra című hetilap munkatársa, Bita Dániel. A fiatal újságírót már telefonon figyelmeztették: nem kíváncsiak a "pesti modorra". A lap munkatársa ennek ellenére felkereste az ország legszegényebb települését - véres botrány lett a fennhéjázó kirándulás vége.

Szagosluk és Kisgatya között fekszik az ország legszegényebb települése, Alsóbüdöske. Az itt élők 143%-a bejelentett munkanélküli, a maradék 62% pedig rokkantnyugdíjas és/vagy főállású anya. Életüket napról-napra élik, és idegeneknek nem szívesen engednek bepillantást nyomorukba. Ezt az íratlan szabályt hágta át Byta Dániel (22), egy politikai napilap fiatal, fennhéjázó munkatársa.

-Nem arról van szó, hogy minden idegent utálunk! – kezdi Mari néni (81) – csak azokat, akik nem itt laknak! Ez a fővárosi ficsúr is idejött, csak úgy, aztán meg csodálkozott, hogy belenyomták a pomádés fejét az itatósvályúba! Nem lehet ezt így, kérem.

A havilap szerkesztője, Bitha Dániel (23) csütörtök reggel érkezett a településre. Első útja a kocsmába vezetett. (Mint megtudtuk, megpróbált „motívumot gyűjteni” készülő cikkéhez, azaz ártatlan, részeg emberekkel kívánta illusztrálni a fércművét.) A zugfirkász már megérkezésekor vihart kavart: nem adta meg a kellő tiszteletet a polgármester rokonainak, és a kocsma előtt álló, 1981-es évjáratú hivatali Mercedest is csak úgy volt hajlandó lemosni, hogy a hivatal dolgozói seprűnyelet dugtak elkényelmesedett, fővárosi farpofái közé. Csutorás Lajos (52), a polgármester sofőrje és unokaöccse így emlékszik:

- Épp Szagoslukra készültünk, falunapok vannak, benne vagyok a járási inszeminátor-válogatottban, birka-kategóriában. Békésen törögettük össze a kocsma berendezését, mikor ez a kölök bedugta a boglyas bogjas bolygass (Lacikám, majd nézesd meg azzal a hülye bölcsésszel, akit erre vettünk fel, hogy ezt hogy írják – a szerk.) fejét az ajtón. Rögtön lekevertem neki egyet, csak hogy szokja a kezemet, erre leült a padlóra sírni. Na, mondom, akkor ez mégse a villanyszámlás.

A kocsmai provokációt követően sem adta fel szégyenletes tervét a fiatal tördelő, Bita Dávid (29). Az Alsóbüdöskei Polgármesteri Hivatalhoz ment, hogy nyegle stílusában felelősségre vonja a becsületes közalkalmazottakat. Az inzultált köztisztviselő, Csutorásné Marika (49) kérdésünkre elmondta, hogy ő Pongónak drukkolt a Megasztárban, és már telefonon figyelmeztette a 167 óra munkatársát, ne bojgassa (ezt is nézze meg az a szemüveges kis nyomorult – a szerk.) a békés falucska életét, és a tanácselnök elvtárs különben is tanulmányúton van. Felhívtuk Pongót, és a sztár ígéretet tett arra, hogy következő fellépését Marikának dedikálja.

A hivatali dolgozók az erőszakoskodó fiatalembert szép szóval igyekeztek megfékezni, mivel azonban ez nem használt, hideg vízzel hűtötték le a kétes szexuális preferenciákkal bíró firkász forrongó indulatait. Biat Dániel (17) az Alsóbüdöskei Termelőszövetkezet marháinak itatóvájújában itatóvályúlyában (tudod – a szerk) fejezte be provokációs pályafutását. A falu békés lakói ezután fejére húzták alsógatyáját, megforgatták szurokban és csirketollban, majd előzékenyen kikísérték a vasútállomásra. Újra bebizonyosodott: a pesti nép erőszakos, agresszív, pökhendi stílusa sem tudja kibillenteni az alsóbüdöskeieket emberszeretetükből, nyugalmukból, lelki békéjükből. Reméljük, ez jó lecke volt mindenki számára, és végre emberséget tanult ez a nyápic kölök (19) is.

Ui: dani, valami nő belepiszkál a bejegyzéseimbe. Még a nevét is odaírja, úgy hívják, Edit.

Holnap reggel - miután levizsgáztam kedvenc ellenzéki frakcióvezetőnknél - az ország legszegényebb települése felé veszem az irányt.

Tréfás kis útnak ígérkezik ez, miután kiderítettem, hogy a komplett képviselőtestület külföldi jutalomúton van, egy önkormányzati alkalmazott pedig azután érdeklődött a telefonban, honnan veszem a bátorságot, hogy fölkeressem községüket, s van-e rá engedélyem.

Válaszul megjegyeztem, hogy mintha a feudalizmusnak vége szakadt volna, mire közölte: el fognak zavarni onnan. Amikor aztán szóvá tettem, hogy szabolcsi cigánytelepektől romániai árvaházakig sokfelé jártam, ám ilyesmire még nem volt példa, s nem hiszem, hogy lehetne egyáltalán, kissé ingerülten jó munkát kívánt és elbúcsúzott.

Azt azért elmondanám, Dani, a bemutatásom kapcsán, hogy egy időben Lakat T. Károlynak volt szokása az ilyesmi. Bár ő a végén csinálta: „...tehát vendégünk volt Kiskovács Aranka, a püspökladányi teátrum harmad-szubrettje, aki 1962-ben majdnem találkozott Latinovits Zoltánnal, és manapság nem zavarja, ha három unokája közül bármelyik pukizik a jelenlétében.”

Tegnap nem akartam írni, mert geciszar kedvem volt. Most se vagyok vidám, de hajrá.

Na. Nézzük, kedves Bita-olvasók, hogy mire számíthattok:

Először is, kicsit trágárabb szóhasználatra az eddig megszokottnál, amiért bocs, de így írok. Aztán, és ez talán még nagyobb gond lehet, esély van rá, hogy abnormálisan hosszú bejegyzések születnek – ismét bocs, de grafomán vagyok. Végezetül, hogy valami jót is mondják, igyekszem figyelembe venni, hogy ez a Dani blogja, ergo a látogatókat az ő élete érdekli. Úgyhogy majd megpróbálom az általa pósztolt dolgokat továbbgondolni, vagy olyan információkat kibogozni, miszerint a Daninak kisgyerekként volt csini Barbie-babája is, illetve undorítónak tartja a pornófilmeket.

Ha most ihatnék valamit, ami pálinka, akkor az utóbbi két infót rögvest össze is kombinálnám, de nem.

Ellenben eszembe jutott valami arról, hogy Dani kapott egy újabb rajongói levelet – mint azt korábban megtudhattuk, a csápoló tömeg egyébként javarészt középkorú hölgyekből és homoszexuális hímekből áll. Szerintem ez így nincsen jól. Mint azt Stumpf István már 1998-ban megfogalmazta, a médiát ki kell egyensúlyozni, és, teszem ezt hozzá már én, nincs az rendben, hogy ezt a sziluettet csak a balliberális sajtó volt képes eleddig kitermelni.

Polgári-konzervatív Bita kell!

Sőt, egyúttal meg is haladhatnánk a projektet.

De ki legyen a szerencsés? Régen, mikor én kiskamasz voltam, mint a Bita levélírója, még elég volt jobbra nézni, és ott egy Csermely Péter, vagy balra, és ott egy Uj Péter. Mára viszont a szokásos újságírói társadalom oroszlánrésze teljesen alkalmatlan az ellen-bitaságra, lévén a jobboldali újságírók olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy Orbán Viktor 1998 óta egyetlen hibát se követett el, így kénytelenek csak dicsérni, nincs mit bírálni rajta. Így áll elő a helyzet, hogy a jobbos publicista felmondja a hatályos Szijjártót, megfűszerezve egy kis Cser-Palkovicscsal, Dani meg vagy beugrik a Gusztos-Mesterházy-metszésvonalba, és akkor ő is politikust játszik, vagy megpróbál szimpatikus lenni, de akkor meg megint jönnek a rajongó levelek a buziktól.

Marad hát a „második nyilvánosság”, az onnan felkiabáló, korosztályban egyébként passzoló kör, abból is a zászlóshajó, az UFi. (Zárójeles történet, emlékszem, mikor joghallgatóként a kezembe került először a lap. Utolsó Figyelmeztetés! Bazmeg, mi lesz itt a jövő hónapban? Komolyan izgultam, mondom, itt sarkára állt a polgári underground. Aztán megjelent a következő Utolsó, és akkor picit lebiggyedt a szám.)

Az UFi két arcot szokott képernyőre rakni – közülük a nagyfejű srácot én nem erőltetném e projektben, múltkor is milyen mérges volt, mikor Turul a műsorban nem értett egyet a pártdirektívával... hja, a Heti Válasz már nem egy homokozó, ott szabályok vannak, meg jobbra tarts. (Még szintén egyetemista voltam, mikor Elek István izzadta végig a tévéstúdiókat, hogy megkerülje a kérdést, miszerint az alapítvány, ami a lapot nyomja, mégis milyen környezetet véd... hát szellemit, milyet. Kommunista zsidóktól, te hazaáruló).

Maradt nekünk tehát Turul, őt kell felépíteni. Mit fel-, inkább túl!

Szemre megfelelő lesz, klasszikus ellen-hobbit, ha ugyanazt gondolnák a világról, Danival akár együtt is óvhatnának egy gyűrűt mind felett... De mitől fogják megszeretni a középkorú és nyugdíjas hölgyek? Mer’ugye, az ATV-t néző inaktívak (örvend a lelkem, mikor ezt mondja) szóval szerintük például Molnár Gyula egy jó pasi, mondjam tovább? Kormánypárti inaktívak. Ellenzéki inaktívakat a HírTV-n kell megnyerni, és nem Ókovács Stavrosnál, hanem, bármennyire is fáj, be kell ülni kedvessándor mellé. Nincs mese, ma ő a csodafegyver, apus, hozd a telefont, én is megmondom neki, jajdeigazavan, tyuhujj, jól megmondta nekik, igaz-e, Elemér? Be kell ülni a jó Csintalan mellé, és 10 évig nem a boltban veszed a süteményt, hanem beküldik a szerkesztőségbe. Ja, és az „inaktívak”-szöveg is maradhat, csak elé kell tenni, hogy „posztkommunista”. Ezt ma már úgyis csak Thürmer Gyula veszi magára.

Nyugdíjasok kipipálva. De hogyan győzzük meg a melegeket?

Így:

Megjegyzem, ez a Dani szerint is egy tök jó kép.

Ugyanakkor szerintem ne álljunk meg itt. Épp ideje egy új sztárnak a jobboldalon, ki Árpádsávos pennáját a Dani vérébe mártja! Győzzük le a balliberális hegemóniát! Egyensúlyozzuk ki, sőt, folyásoljuk be! Bulvár-Turult a népnek:

Sztárpár. Egyszerű a dolgunk, ki kell választani egy megfelelő alanyt, és leboltolni vele, hogy mi most járunk pár hétig... még akármi is lehet belőle. Emlékezzünk, már lófasz se tudta, ki az a Tóbiás József, de még mindig be tudott kerülni a Fókuszba egy-egy Rába Tímea-vetkőzés okán. Én Lolát, a fiatal énekes hölgyet ajánlom (mondanám Péter-Szabó Szilviát is (NOX), a népnemzeti nótázás okán, de lehet, hogy ő már túl magas. Pedig szép.)

Clubbing. Vegyük észre: nem vagyunk senkik, ha még nem hánytunk a megfelelő emberekkel a Duna-parton, esetleg nem törölgettünk megnyálazott papírzsepivel fura fehér port televíziós műsorvezetők orra alól. Ki kell hajtani a kérdést, ami hajnali négykor kiszökken a főszerkesztő széthányt ajkain: „nem jössz be holnap este a műsorba?”

Blog. Nem akarok én hazabeszélni, de blogolni muszáj. Ahogy a Mi Nagy Vezérünk két Totó kutya közé beszorítja a vizitdíjat, vagy ahogy Dániel ad egy elsőre flegma felsorolást (megint két órát fetrengetem felkelés után, majd gyakoroltam a mágnestáblánál, volt szex, és az ETR-ben is megnéztem, mikor lehet felvenni a „Burundi és Zaire pártrendszerének elemző összehasonlítása 1038-tól 1938-ig” szemináriumot) – na, az maga az infotainment. Alkalmazzuk! Nem politikai, magánéleti blogot.

Bazz, Dani, hogy fog ez a kurva hosszú bejegyzés a te sablonodban kinézni? Pedig még csak a felénél tartok kábé... Mindegy, akkor itt húzom meg.

Összegezve: meg kell törni bitadani egyeduralmát, elfogadhatatlan, hogy a szivárvány tövében a kincset csak egy balliberális politológus őrzi. Jómagam Turult javaslom a célra, szerintem ő képes lehet kiegyensúlyozni. Szurkolok is, télleg.

Ui: hát, majd legközelebb lesz pop- és sorozatsztáros pószt, oké, Dani?

Tél kellene hogy legyen, de ősz van.

Azért persze új hónap, új vendég.
___

Mr December

Pályaelhagyó jogász, a hónap súlyosan grafomán dolgozója. Háttérember, őrzi Inkognitóját (szóvicc, csak nem értitek). A falusi gyermekévek után mind nagyobb városok felé vett az irányt, Budapesten tart. Tárgyi tudása elsősorban a sorozat- és popsztárok magánéletét illetően lenyűgöző, reméljük, ezt itt is kamatoztatja majd. Mától egy hónapon át a titokzatos jekyll a vendégblogger, fogadjátok őt szeretettel.

Miközben az új Morrissey lemez szól, Pokol tanárúr Szociológiaelméletét olvasom, ettől függ, fél évet csúszok-e vagy egyet. Mondjuk kurvára mindegy.

Azután a Szent Bal temetésén képviselem lapunkat a nap hátralévő részében.

Kész szerencse, hogy ilyen izgalmas az életem.

Lesz egyébként rövidesen - amint publikussá teszi blogját - újabb társszerző is, akit egyebek mellett azért szerződtetünk, hogy ne csak ilyen pósztokkal találjátok szembe magatokat itt a jövőben.

Tegnap bejelölt a myvipen egy 13 éves fiú. A Békés megyei Tótkomlós általános iskolájába jár, s még nem tudja, a makói vagy az orosházi középiskolát válassza-e, de azt igen: az ELTE ÁJK politológia szakára fog felvételezni.

Kedvencei (tudjátok, ez az a rovat, ahová Paris Hiltont meg 50 centet szokás írni) között a Hír tévés Ókovács kolléga neve mellett Turulé és az enyém.

Ma aztán írt e-mailt. Arra kíváncsi, mit gondolok a vizitdíjról meg arról, hogy a tesitanárának nincs diplomája.

Tök helyes az egész, még azt is megkérdezte, tegeződhetünk-e. Hat év múlva tuti ő lesz a kedvenc gólyám.

Épp akartam mondani, hogy már megint lófaszt se hozott a Télapó Mikulás, amikor beállított anyám egy doboz Milka-szaloncukorral, a kezembe nyomta, majd rámutatott az árcédulára (1950 Ft), és a nyomaték kedvéért hozzátette: kurva drága volt.

Így élünk mi (többek közt).

ha már tegnap búcsúvacsoráztunk, ma ejtsük meg a könnyes adieu-t is!

köszönet daninak, hogy lehettem, nektek, hogy olvastatok (vagy nem). igyekeztem, még akkor is, ha ez néha nem látszott.

most átadom a helyem a mikulás, a jézuska és a rózsaszín műfenyőgirlandok hónapjának. én meg visszabújok a magam kis bűzös vodkaszagú mocsarába, mindenkinek tartalmasabb decembert kívánva, mint a november volt. jó volt itt, sziasztok!

Shazával (akinek hála a novemberért) számos közös fotónk van, és szinte mindegyiken vállalhatatlan valamelyikünk (általában persze én). Ez a kivéletesen jól sikerült darab Sven (Ms September) magánarchívumából való, a tavalyi gólyatáborban készítette sHelf.
bd

Shaza főzött nekünk vadast. Lehet hogy inkább hozzá kéne költöznöm?

Asszem tényleg nem marad más, mint összeköltözni Áronnal, aki majd mos, főz és takarít rám.

Most ugyanis mosatlan edények, hűtőbe vissza nem pakolt élelmiszerek és porosodó papírkupacok között élek, pedig csak pár napra maradtam egyedül. Szellőztetve is rég volt.

Annyit hazudtam a héten a munkahelyemen, hogy akár miniszterelnök is lehetnék.

Most meg magamnak hazudok mindenféle dolgokat. Például hogy épp nem gyilkosost játszom a számítógépen, hanem politikai pszichológiát tanulok.

Az év legszarabb hete jön, sőt bizonyos értelemben már el is kezdődött, cheer up.

"A technikai adaptáció mint dezideologizáló módszertani tevékenység mellett ugyanakkor az emancipatórikus kritikai pszichológia eszmetörténeti elemzéseivel nem egyszerűen a vulgarizált pavloviánus reflexológiát vagy a makarenkói pedagógia mögé bújt "közösségi lélektant", hanem például a (tudományosan egyébként színvonalas) Vigotszkij-féle pszichológia rejtett - és hamis - "freudomarxizmusát" leplezte le."

Válasz arra, hogy miért ne tanuljunk könyvből Politikai pszichológiát. (Nem saját gyűjtés, én meg se kíséreltem.)

Talán a börtönöket, bv-intézeteket, katonai ügyészségeket, whateveröket meg száműzni kéne a belvárosból lassan.

(Ha pedig a blogra is kiváncsiak vagytok: ma volt TDK-eredményhirdetés, megosztott második hely, szocialista interjú, szex, átmeneti munkahelyi enyhülés, sok rohanás és beszélgetős vacsora a rég látott E.-vel.)