És ha már Kína: D. férjhez megy odakint, bár ezt sokáig titkolta. Pasija német.

A magam vonatkozásában ilyen revelatív erejű infóm nincs, az viszont eszembe jutott róla, hogy negyvenévesen, jobb híján, meglehet, B. férje leszek. Ez ironikus lépés volna mindkettőnk részéről, csak azt nem tudom, hová mutatna ez esetben az irónia hegye.

Jelzem: D. jövőre 39, tehát nem vagyunk késésben.

Hogy lássátok, komolyan gondolom a költözést, elmesélem, egy kínai út bánta az elhatározást: védhetetlen luxus volna most menni ahelyett, hogy félretegyem a rászánt százezreket, és akkor utazzak, amikor nyugodt lélekkel tehetem. Úgyhogy nem megyek.

(Ez a példázat illusztrálja a pénzhez való szerintem racionális, bár kétségtelenül a nélkülözés alakította viszonyomat.)

Egyébként csupa különös dolog történik, leveleket írogatok például mindenkinek, mi több, apámról beszélgettem az anyámmal (vagy öt éve először, még egy képet is mutattam róla a neten, mire megkérdezte: iwiwen fönt van-e, nincsen, feleltem, bár közbevetőleg itt inkább kedvem lett volna visszakérdezni, miért, bejelölnéd?).

Megtudtam, hogy nyughatatlan természet (sejtettem, végtére is lelécelt) meg hogy benzinkutat akart nyitni a nyolcvanas években, noha ebből feltehetően nem lett semmi sem.

Lám, van bennünk valami közös. (Nem a benzinkút, segítek.)

Hogy folytassam a feltárást, kedden eléggé kiborultam, illetve magamtól talán nem borultam volna, inkább egy beszélgetés közben kezdett el dőlni belőlem a panasz arról, hogy a túlmunka kizsigerel, lefáraszt, elsivatagosítja baráti kapcsolataimat és nemi életemet, továbbá károsít egészségileg.

Most jobb.

Ezzel együtt kéne egy rendrakás, amilyenbe most a számítógépemen kezdtem, bár könyvjelzőket folderbe rendezni könnyebb, mint bármi mást.

Nahát, írok ide, azzal a jóleső érzéssel, hogy senki sem fogja elolvasni, végtére is sokáig gondoltam úgy (néha még ma is), hogy amíg blogoltam, sőt, blogger voltam, addig is magamat szórakoztattam vele leginkább, magamon segítettem, bár máshogy, mint általában.
(Jól látod, a mondatok nem lettek egyszerűbbek.)

Az utóbbi félórában blogokat olvastam, blogok régi pósztjait pontosabban, köztük ezét is. Nosztalgia, mondhatnám, ha közben arra gondoltam volna, hogy de jó volt, ám nem így történt, nem hiányzik, mondhatom, semmi abból az időből, amikor blogger voltam. Leginkább, lehet, hogy a blogolás.

Blogokat amúgy azóta nem olvasok, hogy ez megszűnt. Visszatérően senkiét sem, elvétve ezt-azt. Most viszont elindultam egy linken, és messzire vezetett, tulajdonképpen megjött a kedvem, ami persze nem kötelez semmire. Hazudhatnám, hogy mostantól írni fogok ide, de mivel csak magamnak hazudnám, nem kéne.

Egyébként - hogy valami tartalmat is csempésszek ide - szombat este van, sőt, mire publikálom ezt, vasárnap lesz, és én itthon ülök, ami nem szokványos, de most valahogy nem is ejt kétségbe. Volt, hogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy otthon üljek ilyenkor, és olyan is volt, hogy az ellenkezőjét.

Ebből is kiolvasható, hogy most megint átmenetinek érzek egy olyan időszakot, amiről azt hittem, tartós lesz.

Egyébként, pénzügyi válság ide, oda, és hogy felnőtté válásom dinamikájával villogjak, két hónapja komolyan foglalkoztat a költözés, olyannyira, hogy megfogadtam, a huszonötödik születésnapomat a saját lakásomban ünneplem.

Tekintve, hogy előzőleg még egyetlen fogadalmat sem tartottam meg, ez megfelelő kihívás.