Minden jónak végeszakad egyszer. És nem a gólyatáborra gondolok.

Irány Dél.

Az 1755-ös földrengésben szinte megsemmisült Faro a legdélebbi portugál megye, Algarve központja. A terület a Gibraltári szorostól nyugatra, az Atlanti-óceán partján fekszik, sok spanyol, olasz és francia turista látogatja. Strandolásra inkább Algarve dél-nyugati része alkalmas, míg Faro környékén, az úgynevezett Szélvédett parton elsősorban a szigeteken nyílik mód fürdőzésre.

Faro látnivalói egy-két óra alatt bejárhatók, a környező falvakra viszont nem jutott időnk.

Helyette megmártóztunk a várostól néhány kilométerre eső Praia de Farón, emberes hullámok között, és fociztunk a homokban. (Mivel a Tomival még Füreden vásárolt kislabdát a szálláson felejtettem, így a parton vettünk egy supermanest, amely városszerte nagy sikert aratott.) Másnap 7 euróért egy katamarán röpített minket a lakatlan szigetnek (Ilha Deserta) is nevezett Ilha de Barretára, Portugália legdélibb pontjára. Pitéhez hasonlóan mi sem jöttünk rá, vajon mi épül a bontatlan ökoszisztémájúnak mondott sziget közepén, a többi stimmel: bokrok fedik a földet, és talpfák kötik össze a kikötőt a stranddal, hogy a turista ne gyalogoljon bele az élővilágba. Napernyő nélkül azért huzamosabb időt nem érdemes kint tölteni. Hoztam kagylót. Hullám itt már kevesebb, de a víz váratlanul kellemes, ami 20 fokot jelent.

Délen az emberek szívélyesek és mind beszélnek angolul, a tempó lassú, a busz meg vagy jön vagy nem.

Lisszabonban töltöttük a legtöbb időt, ám a képek mind utolsó nap készültek, hiszen az első etap termése elveszett. Pedrónál laktunk először, köpésnyire az első képen látható, főtérszerű Rossiótól, majd Duarte Alfama-negyedben található lakásában. Az első három nap végigjártuk a várost a Belém-toronytól (lesz kép, csak álló, és nem fért ide) a Szent György-várig, utaztunk a 28-ason (föntről a harmadik kép a Praca de Camoesnál) és más villamosokon (köztük a kinti Combinón), siklón és felvonón, ettünk rengeteg club szendvicset meg ittunk vinho verdét, a specialitásokből csak a tőkehalra futotta. Kicsit küzdöttem a megfázással (a Coldrexet Portugáliában a Cégripe helyettesíti).

Utolsó három éjszaka megintcsak Lisszabonban, ám egyik nap Faróból, másikon Portóból érkeztünk éjfél után, így városjárásra (és az elveszett képek rekonstruálására) csak a legutolsó maradt. Akkor jártunk a 16 kilométeres Vasco da Gama hídnál meg a '98-as expóra épített Nemzetek Parkjában, és ittunk Mateust a búcsúvacsorához.

Közben vagy naponta tízszer kínáltak nekünk hasist, marihuánát, néha kokaint is.

A belváros szinte érintetlen, kis utcák, kis üzletek, éttermek, míg bevásárlóközpont talán ha 10 metrómegállónyira a várostól. A reptér felé francia mintára sugárutak és számos lovas szobor. A tömegközlekedés jó, és jövedelmező is, mert a siklók, villamosok a fő turistalátványosságok között, s a sightseeing buszokat a helyi BKV, a Carris üzemelteti.

Portugálok jófejek, de nem annyira mint délen.

Velkámbek.

Megjöttünk, fáradtan, de jó fáradtság ez, fizikai.

Ráadásul úgy nézek ki (majdnem azt írtam, hogy úgy festek, de az túlzás lett volna) mint egy majom, szőrös arccal. Le fogom borotválni (a szőrt, hogy ezt is eloszlassuk).

Volna mit mesélni, vélhetően cikk is lesz belőle. Most módjával, aztán lehet, hogy néhány részletet majd kibontok.

Portugália jó hely, és tíz nap kevés rá. Főleg ha a tíz az nyolc.

A legjobb élmény talán Porto, mert a Ribeira és a szemközti Vila Nova de Gaia gyönyörű, de a lisszaboni huszonnyolcas villamos, az óceánpart és az egy nap alatt bejárt Madrid is versenyben van.

Ezentúl beszélgettünk sokat, fociztunk a homokban, ültünk sífelvonón és sok vonaton, siklón, láttuk a Guernicát és láttunk számos Dalí-képet (és egy kicsit beteg is voltam eleinte). Spanyol specialitást (a gazpachótól a paellán át a tintahalas szendvicsig) ettem jócskán, portugált alig.

Szállásokra nincs panasz, laktunk 55 négyzetméteres lakásban és picsányi hostelszobában, mindnél rendben az ár-érték arány.

Ami szomorú: oda vagy háromszáz fénykép és a memóriakártya. A részleteket hagyjuk, majd úgy meséljük, hogy ráztam az öklömet mérgemben meg kurvaisteneztem, de a történeti hűség okán inkább pár könnycsepp volt ott, mint kurvaisten.

A maradékot a közeljövőben megosztom.

A Killers, barátaim, az csalódás volt. Azt hiszem, két lemez kevés másfél órához, helyenként untam, pedig kívülről fújom az összes számot. Felismerés tavaly után újra: a bulizenekarok jobban teljesítenek a színpadon, mint az én britpop kedvenceim.

És most jöhetne az enciklopédikus igény: vége a Szigetnek, a tavalyi jobb, de idén is elvoltam. Ha koncert, nálam a Madness nyert. Ha bor, Irsai Olivér, ha pálinka, ágyas meggy. Ha kontribútorok, akkor ti.

Holnaptól tíz nap az Ibériai-félszigeten. Pakolásra készen minden, pólók, alsógatyák, elemtöltő, Panadol, dugóhúzó, tusfürdő és térkép, a teljesség igénye nélkül. Útikönyvek is, a Lonely Planet mindent visz, a buszjáratoktól az utolsó buzibárig, a haléttermektől a strandokig tényleg minden benne. Ami meg nem, azt pite blogbejegyzéseiből pótoljuk.

Drukkoljatok, hogy ne egyenek meg a cápák, és mi se egymást. Igyekszem írni, és hazatérve lesz mázsányi fénykép. Ha jók lesztek, ajándék is. Vagy ha mi leszünk jók.

Ha egy koncertet kéne választanom az idei Szigetről, amit a leginkább várok, vártam (mint ahogy '99-ben a Suede, 2002-ben a Pulp, tavaly meg a Radiohead föllépése volt az), akkor a las vegasi Killers ma esti attrakcióját mondanám. Még úgy is, hogy igazán két éve bolondultam értük, s az első lemez, a Hot fuss jobban sikerült a tavalyi Sam's townnál, amelyre a koncert bizonyára épül majd.

A Razorlighthoz hasonlóan két lemezes a csapat, így nagy meglepetés nem érhet, de kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a kicsit britpopos/new waves, kicsit U2-s, kicsit stadion rockos vállalkozásból.

(Zoli szerint a Killers az anorexiás középiskolások zenéje, de hát ő 28 múlt :P)

Azt hittem: attól, hogy mindeddig nem ismertünk Norbinál ellenszenvesebb és Rékánál butább embert, még létezhetnek ilyenek. De nem.

Réka sajnos alulmarad a fonetikai szabályokkal vívott küzdelemben, ám Norbi helyette is elmondja, mi a neokonzervativizmus, hogy nem szereti, ha lehugyozzák, majd a Túró Rudit jelöli meg fő ellenségeként.

Vigyázat, az egészségügyi határértéket meghaladóan ostoba emberek nagy dózisban itt.

A tegnapi tán a legjobb szigetes nap, bár a sártengert elhagytam volna a Nagyszínpad körül.

Volt Razorlight, és tetszett. Ez olyan Bita-zene, tudjátok, vékonyka huszonévesek meg gitárpop. Kijön Johnny, aki akár én is lehetnék, leveszi a pólóját, aztán lenyom néhány kiabálós popslágert, meg biztosít róla, hogy kibaszottul utálja Busht (ez obligát, úgy látszik, a fesztiválon, Manu Chao is amerikázott bő nyállal).

Volt Sinéad O'Connor, és nem aludtam el rajta állva, sőt, meg Faithless is, ami nem az én világom.

Aztán elég sok alkohol is volt, ami után nem volt jó hazamenni, és felkelni hatkor meg még annyira sem. Most kialszom magam, ma indul a kéthetes nyári szabadság.

Nem irigylem azokat, akiket a délutáni monszun a Szigeten ért, és azokat sem, akiket a Lajos utcában.

A Lajos utcáról azt kell tudni, hogy bár három buszjárat járja meg a budai kamionforgalom színevirága, lényegében nincs csatornázva, illetve van, de hiába, mert nem folyik le a víz. Most sem folyt, így jó egy órája nincs közlekedés, számosan pedig a derékig álló barnás folyadékban rekedtek autójukkal.

És magamat se irigylem. A tegnap este jól indult ugyan, megismerkedtem és söröztem két, a sziget déli csücskében lakó és a Dunában tisztálkodó franciával, majd Madnessre kiugráltam magam, de olyannyira, hogy begörcsölt a térdem, aztán meg persze eláztam.

Ma szünnap, holnap Razorlight, Sinéad O'Connor és Faithless (de utóbbi mértékkel).

Sziget jól indul nagyon, noha nem vártam úgy mint tavaly.

Már első nap is, elkerülendő a HÉV-es, K-hidas sorbanállást, hajóval oda. Szegény Andris először kint, így rám utalva, én meg néhányszor eltévedek. Még bizonytalan agyamban a GPS, olykor kétszeres távot teszünk meg egy szimpla balkanyar helyett. Estére izületi fájdalmak (föltéve, hogy a lábban vannak izületek, és nem keverem valamivel).

Sok az ismerős, és már a pultban is. Ez anyagi előnyökkel nem (vagy alig) jár, de vicces.

Afrika-falu, Sangria, Quimby, 30Y, Manu Chao és néhány áramszünet.

Második: világzene, Tinariwen, Cesaria Evora, Frank Zappa Emlékzenekar. (Majd jön néhány részlet.) Chemical Brothers nem, mert bár azt hittem, van egy számuk, amit szeretek, arról kiderült, hogy Basement Jaxx.

Osztály- és évfolyamtársak nagy mennyiségben, bloggerek kicsiben.

Krumplifőzelék, töltött paprika, pizza, hot dog.

Rézangyal ágyas meggy, sangria, Ászok, Hilltop Irsai Olivér.

On continue.

Shoppingláz van, de ezúttal nem fölösleges dolgokkal. Újítottam egy gurulós bőröndöt (Portugáliára tekintettel), egy válltáskát, mert az előzőn csecsemőfej nagyságú lyukak keletkeztek, meg egy kompaktot, repülőre, városnézéshez, pénztárcának, igazolványnak, napszemüvegnek, ásványvíznek.

Vettem rövidnadrágot is, meg horgászsapkát, mintha Tomi lennék, meg tölthető elemet a fényképezőbe. Szexi alsógatyákat is vettem, de semmi közötök hozzá :)

Állítólag van Sziget-jegyem, mindjárt utánajárok, amint kikísértem hat darab ötvenes nőt (köztük anyámat) LGT-re.

Holnap Manu Chao, Quimby, 30Y- addig a blográdióból.

El vagyok maradva megint a filmek beblogolásával, úgyhogy azokat, amelyeket úgyis láttatok, átugorjuk. Helyette nézzétek meg a Franco-diktatúra egyik anarchista csoportjáról és annak főszerepléjéről szóló Salvadort. Eleinte sok az akció meg a fegyver, de az utolsó fél óra a börtönből kárpótol.

SKYE: MIND HOW YOU GO

Igazi chill zene, nem az ambíciózus fajtából, a Morcheeba kiugrott énekesnőjétől. Nem tudom, mi tetszik benne ennyire, de a blográdiós ízelítő után szerintem kedvet kaptok hozzá ti is.

Sokadszor jövök rá a nyáron, hogy a Dagályon furcsán találkozik az újkapitalizmus és a Kádár-rendszer. Maga a puritán elsőtitkár bizonyára fölvonta volna szemöldökét, ha meglátja a hullámmedencét, de a büfék, kabinok a múltat idézik, mint a zánkai úttörőtábor.

Mondhatnánk, retró, csak a szándék hiányzik.

Mai kedvenceim későötvenes férfiak, akik otthonról hoztak talpaspoharat meg vörösbort, és azzal koccintottak a parton ülve.

Jó kép ez, és én vagyok rajta (balra), hosszú hajjal.

Most viszont úgy nézek ki, mint Edward Norton az Amerikai história X-ben. A hajam néz ki úgy, pontosabban, mint az övé, mert izmos azért nem lettem a fodrásznál, s horogkeresztet se tetováltattam még. A Ray-Ban összetört Amerikában. Könnyen jött, könnyen ment.

(Örömhír, hogy lesz újra blográdió, illetve van is, csak kicsit még egyhangú. Majd tuningolom.)