Előrebocsátom, főleg huszadik századi darabokat nézni járok színházba. Shakespeare-t szeretem ugyan, de mindig úgy érzem, hogy a magyar fordítások fölött eljárt az idő, és egy Arany Jánosnál leginkább arra kell figyelnem, ki mit mond. Így volt ez helyenként tegnap is, ám az Alföldi-féle Szentivánéji álom nem bizonyult kiugróan rossz választásnak.

A jelenlévő középiskolások számára sem: láthatóan jó néven vették a fokozott színpadi szexualitást. (Csak egy példa: Zuboly szamárfülek helyett egy félméteres fasszal lesz gazdagabb álmában.) Persze Lázár Kati (Puck) volt a legjobb, aki mintha egy közeli késdobálóból lépett volna ki, valahol a Belső-Józsefvárosban.

Szomorú, zseniális film arról: egyetlen puskagolyó miként teszi tönkre a világ különböző pontjain élő családok életét. Egymáshoz látszólag alig kapcsolódó történetek, színes alakok a marokkói kecskepásztortól a süketnéma japán diáklányokig, inkluzíve Brad Pitt és több - Innáritu filmjeiből már ismert - illegális mexikói munkavállaló.

Tartottam tőle, hogy didaktikus lesz, de nem az. Az Oscaron a legjobb filmnek jelölt öt közül nálam a Bábel nyer, bár a Királynőt és az idehaza még be sem mutatott Eastwood-filmet nem láttam.

A Nő a múltból kortárs német darab, szaggatott, puzzle-szerű, meg talán felszínes is. Banális családi drámának indul a házasságról, az örök szerelemről, és horror lesz belőle, a csalódott nő bosszúja. Másfél órát megér, ám kiskorú gyermekünket (ha van), ne Schimmelpfennig darabjára cipeljük el. Kerekes Éva, mint mindig, nagyszerű.

Színházba készülünk.

- Ezt így hagyod? - kérdezte édesanyám, és az ajkam alatti apró szőrpamacsra mutatott.
- Fél éve ott van, anya.
- Ne hülyéskedj. Még sosem láttam.

Hiába, kiváló megfigyelő, gondos szülő.

Azon már meg sem lepődtem, hogy elmulasztotta megkérdezni, velük tartanék-e a családi ebédre vagy ha nem, hát hozzon-e nekem onnét valamit. Így aztán 50 minutes pizzát rendteltem.

Kezdem úgy érezni magam, akárha friedhoféknál. Nem kellemes.

A Család kicsi kincse címe ellenére kitűnő szórakozás, rég nevettem filmen ennyit. Road-movie, úgymond, a hat fős család (a sikerkalauzos bullshiteket gyártó apa, a szeretteit legfeljebb dobozos csirkeszárnyakkal meglepni képes anya, a szmóker nimfomániás nagypapa, az öngyilkossági kísérlete után lábadozó Proust-szakértő nagybácsi, a kilenc hónapja néma emós, és pilótának készülő kamaszfiú, valamint a szépségkirálynői babérokra törő kövér-csúnyácska kislány) egy VW-kisbusszal útnak indul, hogy a kisebbik gyermek örömére részt vegyen a Little Miss Sunshine vetélkedőn.

Ne hagyjátok ki.

- Ne haragudj, heló - lépett ma mellém egy járókelő.
- Heló - mondtam én, és úgy látszik, nem múlt el nyomtalanul a sok éves angoltanulás, mert honfitársunk a párjához fordult, és így fogalmazott: külföldi ez bazmeg.

Kínos lett volna megcáfolni.

- Jó hétvégét - mondta pár perce, búcsúzóul a főnököm, ami hétfőn lévén szokatlan gesztusnak tűnt.

Tud valamit vagy csak rossz véleménnyel van a munkamorálomról?

A héten megtudtam: olyan vagyok mint egy rajzfilmfigura.

Nos, ha választani lehet, akkor leginkább Muttley, a kutya a Flúgos futamból.

Kínzó kérdés: Hány iwiwes ismerősödet lőnéd agyon?

Nem tudom, vajon az alkoholizmus mondatja-e velem, vagy a társasághiány (konkrétabban: hogy a bor hiányzik-e, vagy a többiek), de azt hiszem, jobb volna most shaza körpanorámás vízivárosi ingatlanában nekem, mint itt a klaviatúra előtt, ahol szopok, persze átvitt értelemben.

Meglátjuk, a pénz boldogít-e, és mikor.

Tegnap Bálintot győzködtem, legyen az ÁJK politológushallgatója. Talán fejpénzt kéne szednem a dékántól minden átcsábított hallgatóért ;)

Ma este pedig remélem hatásos voltam, nemcsak szánalmasan hatásvadász.

Hosszú idő után ma újságírónak éreztem magam, ami a jelek szerint éhséggel, fejfájással, rohanással, mézes szavakkal és korbáccsal jár.

Alakítgattam a sablont, döntsétek el, maradjon-e így, vagy térjünk vissza a régihez. Kommentben, mondjuk holnap estig.

Status quo van, egyelőre - nem sikerült megoldani mindent.

Juci sugallatára intim énblog leszünk legalább vizuálisan, kaptok néhány gyerekkori képet. Ez az elsők egyike, pár hónappal a kórházból való hazaszállítás után. A takaró még megvan, mintahogy én is.

A lakás újpesti panel, anyu egyik barátnőjének tulajdona, ott laktunk kétéves koromig, amikor is elnyertünk egy első kerületi ingatlant.

A képet fotós készítette, aki váratlanul csöngetett be hozzánk; egész sorozat, különféle trükökkel.

Majd egy hete, hogy levágattam a hajam (rövidre), csodálkozott azóta tanszéki titkárnő, portás, szerkesztő, barát, mindenki. A pálma egyelőre kedves kollégámé, aki az okokat firtatva elsőként a kemoterápiára saccolt.*

Anyu megtalálta a blogot. Nem volt nehéz dolga, véletlenül úgy adtam át neki a gépet, hogy a böngésző itt volt nyitva.

Szevasz, anyu, ne olvassál (kommentelni úgyse tudsz).

* Azóta megesett még egy bájos párbeszéd.
- Milyen az új frizum?
- Kiváló. Húsz évet letagadhatsz.

Csütörtök este, kávés csoki, Kasabian.

Boldogan, mégis pánikban: belelépek-e újra ugyanabba a folyóba, és elbaszok-e mindent, ami jól van?

Megvolt az interjú, és kedélyes hangulatban. Beszéltünk a politikatudományról meg az államtitkár kétéves gyermekéről is.

Egyébiránt rájöttem, hogy ebben az országban minden, ami fontos ezer és ezerkétszáz forint közötti összegbe kerül (amiből egyenesen következik, hogy a mikrohullámú sütő vagy egy doboz gyufa nem lehet fontos).

A nyolcas buszon pedig föltűnt egy sofőr, aki alighanem a turisták kedvéért a megállóhelyek nevének ismertetésén túl a közelben található szállodákat is fölsorolja. Nálunk így a Mészáros utca, Charles Hotel, Bara Hotel hangsor hagyta el száját. (Van ennek előzménye, néhány éve a száztizenkettesen garázdálkodott egy vezető, aki minden nap németül tartott idegenvezetést a járaton.)

Hétfőtől aktuális (és nagyítható) tavaszi órarendem itt.

- Jó napot, államtitkár úr.
- Jaaaj, megint maga? Mi kell?
- Egy interjút szeretnék.
- Mindjárt gondoltam. Küldje át a kérdéseket, majd írogatok rájuk valamit.
- Az sajnos így nem interjú.
- Múltkor a Népszabadságnak is úgy adtam.
- Olyan is lett, professzor úr, ha meg nem sértem.
- Az a baj, ha tényleg te készíted, gyökeresen át kell hogy írjam, mert különben bekerülünk a Szüret rovatba.
- Nem hiszem. Múltkor is csak egy helyreigazítást kellett közölnünk, amiért államtitkár létére azt mondta: a köztisztviselők nem dolgoznak.
- Erről beszélek.
- Meg tudja, a személyes találkozás varázsa.
- Holnap háromnegyed hat?
- Kiváló. Jönne egy fotós is.
- Nem jöhet. Múltkor már lefényképeztek.
- Az másfél éve volt, sokat öregedett azóta.
- Én nem öregszem.
- Értem. Azért csak jönne egy fotós.

Szeretem a munkámat.

Elromlott (legalábbis hálózati gondokkal küzd) a munkahelyi gépem, így most a (szabadságát töltő) főnököm asztalánál ülök.

Tetszene is a körpanoráma, ha nem egy Demjén Rózsi plakáttal kerülök szembe.

Este a nagy kedvenc, Az ötödik pecsét az m2-őn, nézze, aki eddig még nem, aztán majd beszélgetünk róla, Tomoceuszkatatiki leszünk-e vagy Gyugyu (már akivel).

Jut eszembe, téptem szét én is füzetet, mint Medve, majd dobtam egy Moszkva téri kukába, hogy csak úgy nyekkent.

Általában (legyen szó járásról, szerelemről, úgymond, vagy barátságról) a teátrális szakításoknak vagyok a híve (elszenvedője inkább) - bár én hozom, persze, a teátralitást, nem örömmel. A soha többetből aztán néhány hét lesz vagy hónap, majd újrakezdés, hol így, hol úgy.

Furcsa, de tavaly május óta nem volt igazán rossz passzom, nem éreztem tehetetlen dühöt - most pedig teljesen biztos vagyok abban, hogy a jó utat járom.

Lejövünk, lassan, ígérem erről az érzelmes frányaságról, ami rámtört.

"Ebben a tekintetben csodálatosan rendbe is jött minden, s mégis, éppen most, csúnyán elromlott valami más.

Ez volt a bajom, amikor Medve széttépte a füzetünket, bár neki fogalma sem lehetett róla, hogy bennem romlani, pusztulni kezdett valami. Olyasmi, ami eddig még soha nem romlott el - a legnehezebb, legnyomorultabb időkben sem -, annyira, hogy eddig nem is tudtam a létezéséről, szakadatlan működéséről, szükségességéről; csak most, amikor szívszorongva láttam, hogy a zsíros kenyéren és a jókedvünkön kívül, valamennyi ismert és néven nevezhető, fontosnak vélt dolgon kívül még mi minden hiányozhat az embernek, s hogy a nyomorúságnak még másféle, elképzelhetetlen rétegei is léteznek. Lehet mélyebbre esni a földnél.

Pedig biztosan álltam a lábamon, sőt áradt bennem a harsány boldogság - nem tudom másnak nevezni -, mint a vonaton, amikor Orbán Elemér almáival labdáztunk ötösben. (...) Most végre oldódni kezdett bennem a bűntudat, a rettegés és a gyűlölet görcse; már nem kellett félnem, hogy örök életemre nyomorékká tesz. Fellélegeztem. Kiegyenesedtem. Lelkendeztem jókedvemben. Tulajdonképpen nem hiányzott semmim, csak a régi rosszkedvem.

De ez hiányzott. Sosem képzeltem volna, hogy erre is szüksége van az embernek. Hányszor néztem valaha, az ősidőkben, a gyakorlótér széléről vágyakozva Merényiéket, amint rúgták a labdát. Most én is velük rúgtam boldogan. Teljesült a vágyam, de ezzel el is pusztult, s vele együtt más is romlani kezdett. Arra vágytam most, hogy ne csak rúgjam a labdát, hanem kívülről is nézzem vágyakozva.

Egészen kicsi és névtelen rossz nyugtalanság telepedett meg a jókedvem alján. (...) Mindenből hiányzott a régi keserűség éles, tiszta íze."