Manic Street Preachers a Szigeten, most már várom.

Nagy levegő, beszámoló hardcore érdeklődőknek.

Ahogy az éles szeműek észrevették, megszűnt a Zoom, vele a munkahelyem, a háromból a legfontosabb, egyben a legjövedelmezőbb, amelyikbe több energiát tettem, mint előzőleg bármibe. Ehhez képest ironikus, hogy már nyoma sincs, legfeljebb a Google tárolja.

A körülményeket most mellőzöm, legyen elég annyi, hogy a nagyvonalú nincs az első tízezer jelző között, ami a történtekről eszünkbe juthat, és (J. találó gondolatát kölcsönvéve) az egész arra a képzeletbeli jelenetsorra emlékeztet, amikor a halott anyádat még megbaszod a ravatalon.

Ami fontosabb: utólag bármennyire is epizódnak tűnik majd, semmilyen értelemben nem bántam meg, hogy bő egy éve ezt választottam. És bár jó darabig úgy tűnt, a szerkesztőség nem hozza azt a mentális komfortérzetet hozni, mint az előző, a végére ez is megváltozott.

Volt persze ára is, főleg a lényegében nullára csökkenő szabadidő, mégis olyan lehetőségek nyíltak meg, amik korábban nem. Sorolhatnám, a publicisztikaírástól a belátható időn belüli lakásvásárlásig.

Utóbbi megint fényévnyire, mindaddig biztosan, amíg ki nem találom, mihez kezdek. Összességében ugyanis (noha úgymond jól vagyok, és látszólag nagyobb sérülés nélkül jövök ki a fentiekből) rám telepedett a bizonytalanság, összekuszálódtak a célok.

Hogy ez milyen következtetésre vezet, fogalmam sincs, mindenesetre adtam magamnak másfél hónap pihenőidőt. Addig hátha kirajzolódik, mi a fontos.