Ivás után a közlekedésről, a másik hobbimról.

Göteborgból egy hajnali vonattal mentünk Stockholmba, onnan malmői átszállással éjszaka Koppenhágába, majd következő este vissza. Stockholmig első osztályra szólt a jegyünk, az ugyanis a vásárláskor olcsóbb volt a másodosztályúnál. Mint ismert, Magyarországon a kettőt az különbözteti meg, hogy a komfortosabb vagonokban fehér terítőt helyeznek a fejtámlára.

Svédországban viszont az első osztályon azt kapod, amit a repülőgépeken megszoktál: reggelit és stewardesst (aki azontúl, hogy csekkolja a jegyed, kiosztja a kaját, kávét/teát tölt), továbbá wifit is. Úgyhogy a fővárosig tartó vonatozás (455 kilométer, 2 és 3/4 óra alatt, ami itthon a fele ekkora Budapest-Debrecen út hossza) közben azt gondoltam, hogy a két ország közti különbséget leginkább a vasúti személyszállítás színvonalán fogom érzékeltetni.

Utóbb azért árnyaltabb lett a kép: kiderült, hogy az első osztály űber, a második viszont nagyjából azt hozza, amit Európában szinte mindenhol (és amit nálunk a jobb IC-kocsik, ahogyan erről már közöltem egy enciklopédikus igényű bejegyzést).

Szót érdemelnek viszont a jegyárak. Azok ugyanis, repülős mintára, annál olcsóbbak, minél előbb megveszed őket. A Stockholm és Koppenhága közötti 650 kilométerért nagyjából 700 koronát (18 ezer forintot) fizettünk, három hónappal az utazás előtt azonban kaphatók 99 koronás felnőtt jegyek is. (Mi a 26 éven aluliaknak szóló kedvezményt használtuk.) Vagyis akár 2500 forintért megtehető az út, ha az ember nem éjszaka vonatozik, és hónapokkal előre tudja, hogy mikor. S ha ez nem életszerű is, a tudatosságot díjazza a rendszer. Itthon helyjeggyel együtt négyezer forint egy Debrecenig tartó utazás.

(A svédországi gyorsvasúttervekről itt bővebben.)

_____

Sajnos Koppenhágába reggel hétkor sötétben érkeztünk, és onnan este hétkor sötétben indultunk vissza. Így nincsenek képeim az Öresund hídról, nem is láttuk, csak átkeltünk rajta. Malmö és Koppenhága között amúgy húszpercenként ingáznak a vonatok, minderről részletek itt.

A városi tömegközlekedésről most csak pár szót: Göteborgban százkoronás gyűjtőjeggyel utaztunk, egy út ára 16,5 korona, nagyjából 420 forint. Ám a jegy 90 percig érvényes, akárhány átszállásra jogosít, és a helyi közlekedési társaság, a Västtrafik hajójáratain is igénybe vehető. Göteborgban egyébként (Stockholmmal ellentétben) nincs metró, viszont van 13 villamosvonal, főleg azokat használtuk.

Adaptálandó, hogy a nyugdíjasok csak napközben 9 és 15 óra között utazhatnak ingyen, a reggeli és a délutáni csúcsforgalomban nem.

Stockholmban napijegyet vettünk, ami megspórolható lett volna, ám így este, amikor a pályaudvar környékén nem találtunk italozáshoz megfelelő helyet, megtehettük, hogy a legközelebbi metróállomáson találomra fölszállunk az első szerelvényre. Jól döntöttünk: három megállóval odébb ráleltünk egy pubra.

Koppenhágában viszont nem költöttünk közlekedésre, bár sokat gyalogoltunk, a belváros csakugyan bejárható lábon.

_____

Végül egy színes történet Kóka Jánosnak címezve, aki 2006-ban megmondta, a vasúti szárnyvonalak fenntartásánál olcsóbb volna az utasokért taxit küldeni. Velünk Göteborgban ez történt.

Pontosabban: amikor Lillebyt, Torslanda városrész tengerpartját néztük meg, buszt rendeltünk. Az oda tartó 23-as (ahogy Budapesten a 937-es éjszakai) ugyanis csak akkor jár végig, ha az utas a buszon vagy egy órával korábban telefonon kéri. Mivel azonban hármunkon kívül más nem szándékozott az üdülőövezetbe menni, a buszmegállóban egy taxi várt minket, amit a közlekedési társaság rendelt, mondván, olcsóbb az, mint egy csuklós Volvót küldeni értünk.

A taxira pedig éppúgy érvényes volt a jegyünk, akár a buszra, arab sofőrünk meg se nézte.

Kezdjük a legfontosabbal: Svédországban állami monopólium az alkoholárusítás, szeszt (az éttermek és a szórakozóhelyek kivételével) csak a Systembolaget elnevezésű italboltokban kapni. A kormányzat célja ezzel az alkoholfogyasztásból eredő problémák minimalizálása, noha a rendszer működtetése feltehetően üzletnek se rossz.

Az agglomerációval 1,2 milliós Stockholmban 23, a 9 millió lakosú országban 411 Systembolaget működik, ráadásul azok csak hétköznap munkaidőben (10 és 18 óra között), és szombaton délelőtt tartanak nyitva. A kis településeken pedig nincsenek is italboltok, a rendelést a körzetért felelős ügynöknek kell leadni, aki másnap szállítja az árut.

Elsőre ugyanakkor paradox, hogy az állami tulajdonú Systembolaget az alkoholfogyasztás, különösen a fiatalok italozása ellen kampányol, vagyis végső soron saját bizniszét rontja. Ám mivel az északi népeket hagyományosan sújtó alkoholizmus okozta károk jó része szintén az államra száll vissza, ez nem olyan meglepő.

A hálózatnak arra is van válasza, hogy mi történne, ha megszűnne monopóliuma. Sőt, a modell fönntartása és kiterjesztése érdekében nemrég Barroso EB-elnöknek is címzett egy filmet. (A svédek egyébként az uniós csatlakozásuk feltételéül szabták az alkohol árusításának állami kizárólagosságát.)

A propaganda üzenete, hogy a szesztilalom nem járható, ám az italárak emelése, valamint a hozzáférés korlátozása (tehát az üzletek számának és nyitvatartási idejének szűkreszabása, illetve a fiatalok fogyasztásból való kizárása) eredményes: mérsékli az egészségügyi kiadásokat, a másnaposság miatt kimaradt munkaórák és a balesetek számát. És amíg a profitérdekelt magánvállalkozó igyekszik vásárlásra bírni az embert, az állami vállalat alkalmazottjai nem.

A svédországi alkoholmonopólium történetéről és vélt előnyeiről itt bővebben.

Mit gondoltok?

Holnap hajnalban elutazunk Svédországba, ahol egy hétig Ann-Marie és Tomi vendégei leszünk.

Rég voltam ennyi időt külföldön, rám is fér. (Majdnem azt írtam, hogy a pihenés, de mivel május óta mást se csinálok, feltehetően valami más.)

Ami a gyakorlati tudnivalókat illeti: nem viszünk útikönyvet és nincs listánk arról, hogy mit kell feltétlenül megnézni, majd elkalauzolnak minket azok, akiknek Göteborg az élőhelyük. Annyi biztos csak, hogy megyünk Stockholmba, onnan pedig éjjel átvonatozunk Koppenhágába.

Ez nagy távolság, legutóbb Andrissal, Madridból Faróig utaztunk ennyit (illetve kicsivel kevesebbet) egyhuzamban, de akkor az út első felét Lisszabonig repülővel tettük meg, ott szálltunk csak vasútra. Ezúttal viszont végig vonattal megyünk. Ez ígéretes, szeretek utazni; úgy értem, nemcsak ottlenni, megérkezni szeretek valahová, de útközben lenni is.

Amúgy miután két év elteltével túllendültem a képeim elvesztésén, és vettem egy memóriakártyát, fényképezni fogok, ami komoly időveszteséget (a többieknek bosszúságot) okoz majd mindenhol.

Mivel Tomi geek, nyilvánvalóan sokat leszünk online, úgyhogy várhatók esetleg valósidejű beszámolók itt.

Az Inglourious Basterds talán Tarantino legjobb filmje, pedig van miből válogatni. Tegnap megnéztük végre, és mivel nem akarok/tudnék róla kritikát írni, fölhozva a filmes utalásokat (amelyek közül számosat biztosan észre se vettem), a történelem megfordításának hibátlan ötletét meg a humoros és brutális jelenetek arányát, csak Christoph Waltz játékát említem meg, mert ilyen eltalált karaktert rég láttam.

Ő alakítja Hans 'The Jew Hunter' Landát, a négy nyelven fluent, végtelenül modoros, ugyanakkor kegyetlen SS-ezredest, akinek a szerepét Tarantino Di Capriónak szánta az osztrák tévészínész helyett, mígnem ráébredt, hogy német anyanyelvű ember kell neki.

Waltznak pedig minden jelenete hibátlan: ahogy csevegésből fenyegetésbe vált az egy zsidó családot bújtató tejesgazdával szemben, ahogy a premieren kiröhögi a hegymászósérüléséről konfabuláló filmcsillagnőt és a brigantykkal olasz álnevüket ismételteti, ahogy a strudelhausban közli, hogy Göbbels rossznéven venné, ha a vetítés sikere egy mégoly tehetséges néger mozigépészen múlna, majd ahogy Brad Pittet győzködi, hogy bár a sors úgy hozta, hogy jelenleg Hitlernek dolgozik, más megoldás is érdekli, zseniális.