Drága olvasók,

tartunk egy előre nem látható hosszúságú szünetet itt.

Ez nem a vég: lesz még valami ehelyütt, most azt hiszem, sokkal több kép, és még kevesebb szöveg, de az is lehet, hogy valami más.

Egyelőre, mint látjátok is, nincs ihlet, hogy írjak; amiről szeretnék, nem tudok, rutinból meg nem megy, illetve minek.

Tessék visszanézni időnként.

Szegeden leszek a hétvégén, míg ti, akik túlnyomórészt nem, érdekes közgazdasági problémával találjátok magatokat szembe'. Úgymint.

Azon kaptam magam, hogy öntudatlanul is annyi pénzt szórok el egy hónap alatt, amennyit megkeresek. Világos, hogy hosszútávon sokkal többet nem is lehet, ám az tűnt föl: anélkül, hogy latolgatnám, mennyi egy ebéd, egy buli, egy sör, egy mozi, egy póló, egy farmer, egy könyv, a telefonszámla, a lakáskassza, meg a faszom tudja, micsoda, szóval anélkül, hogy számolgatni kéne, papírra, ceruzával, meg költséget tervezni, magán-államháztartást pontos bevételi és kiadási oldallal, csak úgy, ösztönösen, ránézésre épp annyit költök (max öt-tízezres eltéréssel) amennyi a bevételem volt.

(Háttér: ez jellemzően egy random, százharminc- és száznyolcvanezer közötti összeg, függően ettől-attól. Lehetne kevesebb, hiszen fele ennyiből is el lehet tengődni, és több is, mert van azért némi tartalék.)

Vajon megszokás kérdése-e, hogy öntudatlanul is annyit költök, amennyim van, de azt az utolsó fillérig elköltöm, vagy csak szerencsésen találkozik a keresetem nagysága az igényszintemmel?

Ti hogy vagytok vele?

A tegnapi felezőbulin vélhetően összekevertek minket valakivel, mert örültek nekünk, és azt mondták, íme, a VIP-vendégek. Kilencszáz forint volt egy jéger, vagyis egy havi ösztöndíjból alig lehetett volna bebaszni, sok jogász és politológus tette tiszteletét, ráadásul Jamie Winchester játszott.

Különös tehát, hogy nem éreztem magam rosszul.

- Én annyit tudok a fociról, hogy a Zidane-t lefejelte a Maserati - mondta shaza, amikor még mindenki józan volt.

Aztán már nem.

A tegnapi mézes hársfatea, ACC 200, Cataflam kombó megtette hatását, amennyiben már kapok levegőt, lehet érteni, amit a telefonba mondok és nincsenek fulladási rohamaim sem egy-egy bővített mondat alkalmával.

Közben olvasok. Öt év kellett hozzá, félve a csalódástól, hogy a kedvenc kamaszkori regényem után mást is kézbe vegyek Szerb Antaltól. Pedig jó ez is, A pendragon legenda.

Az ajtó előtt, fáklyával a kezében, egy óriási középkori alak állt.

Félreértések elkerülése végett: egy pillanatig sem hittem, hogy valami szellemjelenéssel van dolgom. Tény ugyan, hogy az angol kastélyok hemzsegnek a kísértetektől, de csak a bennszülöttek látják őket. Pesti ember még soha.

A megdöbbentő éppen az volt, hogy nem volt kísértet. Mert ha egy ősi kastélyban éjszaka megjelenik egy öreg angol szelleme, az még rendes dolog, arra az ember irodalmilag fel van készülve. Az ember ígéretet tesz, hogy egyházi temetésben részesíti a csontjait, és az ügy el van intézve.

A legkísértetiesebb a világon az, hogy nincs kísértet. Mindennek van értelme, csak én nem tudom, hová tegyem.

Hiába a kevéssé sikerült utószinkron, a nyálas zene meg a sok (nem is annyira) bújtatott reklám, a boroktól az epres rágón és az Áll az alkun át az Élet és Irodalomig, a Lora kimondottan jó film. Messze élvezhetőbb a közönségfilmnek mondott hazai próbálkozásoknál, és bár a történet melodráma, a hangulat, az ügyesen elhelyezett poénok és a mellékszereplők simán elviszik a filmet, tetszett.

Tegnap Arsenal-mezben néztem végig itt, ahogyan veszítenek a fiúk. Ahhoz képest, hogy középiskola utolsó éveiben nem múlt el hétvége olasz bajnokik nélkül, ez most elég furcsa volt.
Egyébként jaj de beteg vagyok, és a filmek beblogolásával is elmaradtam.