Vigyázat, tör elő belőlem az enciklopédikus igény meg a maratoni hossz megint. Foszlányok jönnek az elmúlt négy egyetemi évről, és logikai buktatók. Fiatal valamint erdélyi olvasóim számára talán új információk is.

Tisztán emlékszem például az első egyetemi bulimra. A Ráday utcában volt (tehát még a Sierra tequila akció featuring Dancing queen korszak előtt) és nem akartam részt venni benne. Aztán másfél óra alatt szereztem ott egy barátot, nagyjából másfél évre, megérte (tekintve, hogy ÁJK-s buliról mondom ezt, szinte sporttörténeti a pillanat).

Az első év amúgy főleg munkával telt, akkor írtam be magamat a 168 Órába, a második meg antiszociálisan, bár az sem volt éppen rossz időszak. Akkoriban még volt határidőnaplóm, így fontos ember benyomását kelthettem.

A harmadév lett a társasági kambek (van ebben némi iróna, csak nem tudom, hová mutat a hegye, mert hát inkább velkam volt az, mint kambek), gólya- és vizsgatemető táborokkal. Lényegében elég rossz instruktor lettem (válogatós, úgymond), de ennek eredménye, hogy majd' minden évfolyamról van egy-két jóbarátom (és persze az is ennek, hogy nem több).

Most (ideértve a tavalyi évet meg az ideit) megint sokat ülök az Ibolyában, eszem a város legrosszabb (és leglassabban megérkező) melegszendvicsét, és még többet kancsópartikon. Tulajdonképp a pénteken a tatai táborban töltött néhány óra sem volt rossz - bár így, 23 évesen tán nem kéne benevezni a kiöregedett felsőbbévesek gólyatáborokat végighaknizó Varga Kornél Emlékversenyére.

Szóval valahogy érezhetően itt a vége (öt előadássorozat, néhány fakultatív óra és három záróvizsga-előkészítő múlva, júniusban), s közben azon töröm a fejem, hogy ráhúzzak-e még három évet, a PhD-képzés álarca mögé bújva.

Olvasom a wiw üzenőfalán, hogy a szélsőjobbal mindeddig bensőséges kapcsolatot ápoló gimnáziumi évfolyamtársamat lezsidózta majd megverte egy szkinhed a 907-es buszon. Most nagy nyilvánosság előtt üzen kopasz ismerőseinek: csalódott a mozgalomban, amelyre korábban úgy felnézett.

Így megy ez - mondaná Vonnegut. Milyen kegyetlen az élet.

Ez volna hát a véglegesnek látszó féléves terv, sárgával az előadások (van még egy kedd délután, de az ütközik mással), zölddel a fakultációk, a narancssárga az én órám, amely most első- és másodéveseknek szól, míg kékkel a középiskolai kurzusok. A hétfő látszólag szabad, ám az meg a lapzárta napja. Zsúfolt ez így nagyon.

Ez személyes lesz, bár nem túl konkrét talán.

Emlékeztek, amikor nekivágtunk, tisztáztuk, nem a régi blog ez, tehát bár lesz benne szó baszásról meg érzelmekről, nem akarom kiadni magam és folytatni az ősblogban hagyománnyá vált a picsogást. A szegény bitadanit megint jól seggberakta az élet tematikát.

Aztán alig is esett szó baszásról meg érzelmekről (hol ezek hiánya, hol legendás titokzatosságom okán). A sebezhetőség persze megmaradt, de nem a blogon, az írásaimon át.

És most valahogy mégis azt érzem, jó volna leírni ide, hogy mi van.

Hát az, hogy pár hete csak tágra nyílt szemmel bámulom, amint megy tönkre körülöttem minden. Mint egy autista, szánalom.

Idő (és néhány végigforgolódott éjszaka) kellett hozzá, hogy belássam, nem megy, nem mehet ez így tovább, nem elég, ha sajnálom magam, amiért szaródik el az élet, hanem vissza kell szereznem, ami jó volt és ami most nincsen. Legyen az barátság, önbizalom, életkedv vagy vatevör.

Hogy tartozom magamnak annyival, hogy lendületet veszek, mint egy helyiérdekű Gyurcsány, és szembenézzek önmagammal. Hogy elmondom, mi bajom, és meghallgatom, mi a baj velem. Hogy segítek annak, aki (azt hiszem) ugyancsak bajban van, és hozzám hasonlóan titkolja - noha korábban mindent egymással osztottunk meg.

Hogy megküzdök a nekem fontos dolgokért és emberekért, mielőtt helyrehozhatatlan a kár.

És hogy hiszek benne, sikerül.

Zoli diplomaosztóján voltam ma, ahol a zárszót a HÖK-elnök mondta, szerintem beszívva. Valaki mindenesetre közbekiabálta, hogy retorikát, úgy látszik, nem tanítanak azon a kommunikációs főiskolán :)

Bonyolult az élet, mint az Iliász (és van is annyi szereplője), bár súlyozni igyekszem, nem jut mindenre idő. Ezen a héten például a munkára nem jutott, szar lesz tehát a hétvége, amennyiben bepótolom.

Évkezdés, mindenféle értelemben: előadások az egyetemen, óraadás, Ibolya és kancsópartik.

Tanítok közben hetente kétszer érettségizett középiskolásokat, mindjárt nyolc osztályt, lelkes elsősöket és apatikus másodikosokat, bár nem tisztázott még, hogy mire. Nem fogom szeretni, most úgy érzem.

Amerikában unják az európai focit. Igaz, az iskolákban meglehetősen népszerű sport, főleg a kislányok körében.

Ezt ma tudtam meg az egyetemen.

Egyébként reggelente fölkelni, esténként lefeküdni nincs kedvem, valami új stratégia vagy tempó kéne ide.

Istenverte szarkedv, elbaszott órák, napok - ilyenekről írnék, ha őszinte blog volnánk.

De nem vagyunk. Illetve máshogy.

És hogy mi enyhíti a könnyű novemberi idő meg a ki tudja még mi okzota depressziót? Korda György és Balázs Klári.

Előbbit interjúztam az imént - még nem tudom, szakmai siker-e ez, vagy kurvulok el. On verra. Mindenesetre szórakoztató, ahogy ez a majd' hetvenéves playboy ül hasközépig kigombolt ingben, nyakában G betűt formáló lánccal, kanalazza a levest, fellépést szervez, és közben pókersztorikat mesél a hatvanas évtizedből. Azt is megosztotta, hogy mire tanította őt a Sándor Csikar, hogy mi a párhuzam játék és élet között, és hogy nélküle nézhetetlen volna a póker.

Adott autogramot is, noha nem kértem.

Majd közlök részleteket.

Most épp lenne mit írni, mert zajlik az élet, mint a jég a Dunán egy alapos Jókai-regényben. Mégis előbb inkább az ibériai útleírást folytatom.

Míg Andris inkább Lisszabonra szavaz, nekem Porto volt a csúcs. Igaz, csak egyetlen napot töltöttünk ott, és meglehet, a negyedik után már kevésbé izgalmas, ahogy a főváros.

Bár a Lonely Planet szerzői szerint a helyieket meglepte, hogy a Douro partján fekvő Ribeira-negyed néhány éve a világörökség része lett, ez inkább magától értetődő. Szűk sikátorok a folyó egyik oldalán, katedrálissal és vendéglőkkel, a portói bor hazája, Vila Nova de Gaia a másikon. A Dom Luis I. híd meg a kettő között, fölül rajta újabban a metró jár. A rakparton borozók, emberek, nem úgy mint Budapesten. Hibátlan, na.