Jut eszembe, az is kiderült vacsora közben, hogy Császár Előd nem szereti a bort, és nem bírja az alkoholt. Gondolom, most megnyugodtak a közlekedési rendőrök.

A magyar celeb nem eszik halat. Sokan a sztárvilágból húst sem esznek, mert az állatok aranyosak, két szemük van. (A halnak is két szeme van, de csúnya és vízben él.) Minden társaságban akad legalább egy híresség, aki valamely alapélelmiszerre allergiás, de legalábbis érzékeny, ám ezt a tényt vendéglátójával nem osztja meg előzetesen. (Az allergiát kiválthatja a gyermekkori trauma miatti elutasítás a paradicsommal vagy a kígyóuborkával szemben.)

Megesik továbbá, hogy a szereplők egyike cukrot, másika édesítőszert nem fogyaszt, előbbi ugyanis hizlal, utóbbi pedig egészségtelen. Így desszert legfeljebb mézzel készíthető nekik, amire azonban bizonyára allergiás az asztalnál valaki. Így célszerű három desszerttel készülni.

Eddig ezekre a megállapításokra jutottam a Vacsoracsata meg a Hal a tortán néhány adását látva. De mindez semmi ahhoz képest, hogy ma kiderült, Marenec Fruzsinának megfájdul a feje a sárgadinnyétől.

Ami azt illeti, újabban alkalmanként főzögetek, sőt, a tévés főzőműsorok mintájára még egy kontesztben is részt vettem.

És az jutott eszembe, Fruzsina, hogy ha te ott lettél volna az estémen, biztosan fejbebaszlak egy sárgadinnyével.

Annyi minden sikerült majdnem az utóbbi pár napban, hogy az akár össze is állhatna eggyé, valami jóvá, i mean, és akkor eskü, a többivel átmenetileg nem törődnék.

Vajon meddig kapok még Kedves Zoom! meg Tisztelt Szerkesztő! felütésű leveleket?

Félévente egy levlistaaktualizálás, kedves kommunikációs szakemberek?

Vajon megérjük-e, hogy a Sport Tv szakértőinek többé nem kell szponzorált öltönyben feszíteniük, vagy Nyilasi Tibor hátralévő életét már Citroën matricával a mellkasán éli le?

Anélkül, hogy előrehoznám a decemberi leltárt ide, meg hogy igazán föltáró jellegű pósztot írnék, tény, hogy az idei évem nem úgy alakult, ahogyan elterveztem. Egyébként nem vagyok excel-táblákban meg itinerekben gondolkodó típus, most már az is látszik, hogy szerencsére.

Azt a szándékomat viszont, hogy a 25. születésnapomat a saját lakásomban akarom ünnepelni, itt is rögzítettem. Talán nem kell magyaráznom, hogy mivel jelenleg havi háromszázezer forinttal kevesebbet keresek, mint fél éve, ennek realitása a magyar válogatott világbajnoki szereplésének valószínűségével vetekszik. És azt sem, hogy ez csalódottsággal tölt el.

Arra sem voltam fölkészülve, hogy aki miatt a huszonnegyedik jubileumom jól sikerült, egy évvel később már biztosan nem szeretne hozzájárulni ehhez. Ezt mellékszálnak nem nevezném, mindenesetre fájdalmasabb annál, hogy magyarázatot találjak rá. És ha találnék, sem osztanám meg valószínűleg.

Ezek is befolyásoltak abban, hogy október 7-ét meg a környékét Svédországban töltsem, ne itthon. Még akkor is, ha a döntés elszenvedőivel e szempontot nem közöltem, és úgy tettem, mintha véletlenségből esne a születésnapom az északi körutazásunk idejére. Ami pedig talán lehetővé teszi, hogy ne a fönt részletezett problémahalmaz kösse le a figyelmemet.

(Abba nem kezdek bele, hogy mindennek ellenére ez nem egy rossz év, csak nem olyan, amilyennek szántam, és hogy ezekben a napokban is mennyi jó történt velem. Meg hogy ha lassan is, de körvonalazódnak a terveim. Ezt a bravúrt meghagyom az évbúcsúztató pósztra.)

[Egy szögletes zárójelben pedig megjegyzem, hogy épp most bannoltam a Jesus nevű felhasználót a Soulseeken, amiért úgy akart Primal Screamet tölteni tőlem, hogy ő nem oszt meg semmit. Ennek helytelenségére úgy látszik nem tér ki a katekizmus.]

Sportugália.

Ha egyszer népszavazást kezdeményezek, az íven az alábbi kérdés fog szerepelni:

Egyetért-e ön azzal, hogy az európai parlamenti, az országgyűlési és a helyi önkormányzati választásokról szóló törvények egészüljenek ki olyan rendelkezésekkel, amelyek előírják, hogy csak olyan listát lehet bejelenteni, amelynek indulói közül legalább minden második szexuális kapcsolatot létesített Magyar Bálinttal?

Jelenleg amúgy egyetlen ország büszkélkedhet azzal, hogy a parlamenti helyek több mint felét nők foglalják el. Ruanda.

Mi kétségtelenül nem állunk jól. És bár az előző bejegyzésben utaltam rá, hogy nem vagyok éppen hímsoviniszta, de Lamperth Mónika, Ékes Ilona és Sándor Klára országában ennél szerényebb igénnyel lépnék föl.

Buzizok kicsit, az időszerű.

Vannak homoszexuális ismerőseim, és lettek meleg barátaim is az utóbbi években. (Mellékszál: a gimnáziumban még elég gáz dolognak tartottuk, ha valaki ratyi, nem is emlékszem a Rákócziból egyre sem, úgyhogy általában a reál tárgyakban jó eredményeket elérő fiúkat vádoltuk meg vele. A Rózsadombon, úgy látszik, kevés buzi termett, én meg verbálisan kíméletlen tizenéves voltam.)

Fölvonulni nem szoktak, noha van köztük olyan, akinek az utcai jelenléte önmagában felér egy buzifelvonulással. És azért olyan is van, akinek fontos, hogy ott legyen a Pride-on. Ahogy van ilyen heteró ismerősöm is.

Én sosem vonultam, nemcsak buzik, mások társaságában sem. (Rémlik, hogy a 168 Óra egyszer testületileg képviseltette magát egy antifasiszta megmozduláson, de kihasználtam, hogy rovatvezetői szint alatt el lehetett bliccelni a gyaníthatóan Gyurcsány Ferenc ihlette, és egy Andrássy úti cukrászdában kezdődő eventet.)

Egyetlen feminista deklaráció kivételével semmilyen nyilatkozatot sem írtam még alá. Úgy gondolom, hogy amíg a Kádár-rendszerben volt értelme és súlya az efféle tiltakozásnak, napjaink rémes stílusban megírt, belterjes ballib körözvényei nevetségesek. Főleg mert Andrassew Iván nevével kezdődik és Vásárhelyi Máriéával végződik mind.

Meg aztán úgy voltam vele, egy újságírónak nem csatlakoznia kell mások rossz szövegeihez, hanem megírni, amit gondol.

A buzifelvonulás a tavalyi balhéig kívül esett az érdeklődésemen.

Kitérő: Magyarországon az arányokat tekintve valószínűleg sokkal több homofób él, mint Spanyolországban vagy Belgiumban, és sokkal kevesebb, mint Szerbiában.

A hvg.hu tanulságos, de nyilván alaposan válogatott alanyokat megszólaltató videója jól mutatja, hogy mit gondolnak a melegekről a hazai prolik. Borzalmas lehet azoknak a buziknak, akik ilyenek emberek közelségében, takarásában, hogy úgy mondjam, kénytelenek felnőni. Miközben a szerencsésebbek hasonló alakokat csak a Mónika-showban látnak, megegyező véleményekkel pedig csak a szórakozásból olvasott kurucinfón találkoznak.

De hogy a melegfelvonulás tavalyi megzavarása, szétkúrása megtörténhetett, nem a homofóbia következménye.

Hanem azé, hogy 2006 őszén megjelent az az utcai harcosokból és a kórusukat adó nyomorultakból álló szubkultúra, amelyik mindenre lő, ami nem ő, ami nem tetszik neki, ami mögött az ellenséget látja. Ez persze nem menti, legfeljebb megmagyarázza a tevékenységüket: számukra (ha már úgyis focimeccsen töltöttem az estét, ebből a szókészletből szolgálom ki magam) ez csak az edzés a rangadó előtt. A rangadó pedig az ősz: jönnek sorra az évfordulók, szeptember 18., október 23., lesz mire emlékezni.

Ennek fényében meglepő, hogy az államférfi, akinek kormányzása idején és miatt ezek a figurák előmerészkedtek a barlangjukból, és azóta minden eseményt kisajátíthatnak, nemzeti ünnepet és melegfelvonulást egyaránt, maga is beállt a menetbe. (Amíg meg nem unta, és fel nem szállt a földalattira.) Még csak rossz szándékot sem feltételezek róla ezúttal, inkább megdöbbent, hogy továbbra sem érti, mennyit ártott már az általa bizonyára fontosnak hitt ügyeknek azzal, hogy a személyéhez kötötte őket.

Ettől még elkeserítő, hogy a hőzöngők a dühüket, ostobaságukat, reménytelenségüket azokon vezetik le, akiknek az egészhez semmi közük. Buzikon, akik közül sokan bizonyára boldogabb életet élnek, mint a fakeresztet szorongató kordonmenti vénasszonyok és szkinhedek. A többieknek meg van elég gondjuk anélkül is, hogy hazafiak savat öntenének rájuk.

Mégsem hiszem, hogy a melegfelvonulásból kirakatot kellene csinálni, hogy ott a helye mindenkinek, aki szerint a homoszexuálisokat nem szükséges kiirtani, meggyógyítani vagy kereszténydemokrata pártértekezletek látogatásával átnevelni. Tudom, hogy számos nyugati városban a Pride népünnepély, de nálunk az is nagy eredmény volna, ha ez a nap azoké lenne, akikről szól, nem a betyárseregé és Gyurcsányé.

Aki pedig ezt képtelen elviselni, zárja be kicsit az ablakot, amíg elvonulnak előtte.

Írtam egy verset.

Még zümmög a kertben a nyáribogár

de a fákban szétfut az ősz

a szív de kopasz ma a vágy de kopár

elszunnyad minden iromba

s már alszik a sörmaradék a pohár

fenekén és alszik a tévé

és ma a szépszavu Pataricza Eszter

is alszik hallgat a szinkron

és alszik az asztal a szék meg az ágy is

alszik az Excel a Word

s a tőzsdén alszik a sok sunyi részvény

aludjunk hát te is én is

Mondhatnátok most, hogy ezt a verset nem én írtam, hanem a Babiczky Tibor, de erről szó sincsen.

Én csak "az internetet a napi gyakorlatnak megfelelően információszerzésre és -gyűjtésre használtam". "Nem gondolom, hogy bárki önálló szellemi tulajdonát vagy teljesítményét illetéktelenül felhasználtam volna."

Ráadásul "nem hiszem, hogy létezne ma Magyarországon olyan költő, aki ne követett volna el hasonló súlyú plágiumot".

Meg aztán szerkesztettem is az eredetin, elhagytam az utolsó versszakot. "Valóban szerencsésebb lett volna, ha a költeményt jobban a saját képemre formálom", de azért én így is kurvanagy költő vagyok. Még keresem a publikálására méltó irodalmi folyóiratot.

(Előzmények és kommentek itt és itt.)

Ez három év és három hónap elmúltával a 444. pószt, amit csak azért rögzítek, mert alátámasztja, hogy a napi dolgaimat, érzéseimet nehezen írom ide le. (Az ősblog egy év alatt 666 bejegyzést hozott. Introvertálódtam.)

Így van ez most is: nem tudom plasztikusan elmagyarázni, mi zajlik bennem, és mégcsak megfelelő idézetet sem találtam, hogy illusztráljam, pedig hasonló esetekben ehhez a közhelyes megoldáshoz szoktam fordulni.

Addigis ezt hallgatom.