Vajon Szily László hatása, a stand-uposok egyikének leleményessége, vagy a diszlexia magyarázza, hogy a Godot-ban kárpáti borzacskának nevezik a mai menüben szereplő, rövidkarajból készülő ételt?

Még nem említettem, de óriási Ausztrál Tom rajongó vagyok.

Levelet kaptam Nuszbaum Tibortól, aki azt kérdezte: fiktív személy-e az alábbi bejegyzésekben megörökített névrokona, vagy létező.

Megértem a kíváncsiságát, sokáig magam is azt hittem, én vagyok az egyetlen Bita Dániel. Aztán kiderült, hogy él Kisrákoson még egy. Ezen nincs is mit csodálkozni: az őrségi faluban a lakók jó részének ez a vezetékneve, a Fő utcát valaha Bita szernek nevezték, a temetőben pedig három sírkőre is az én nevem van írva.

Nagyjából Nussbaum Tibike háromkerekű biciklijének eltűnésével egyidőben az én autómat is baleset érte. A kisgyerekek számára (fémből) készült kocsit lábbal kellett hajtani, mivel pedálok nem voltak benne. Én viszont benne voltam, amikor Imre belerúgott, aminek eredményeként az felborult, és maga alá temetett.

Imre elmebeteg, és akkoriban a közvetlen szomszédunk volt, ma is egy házban élünk vele. Történetesen egy motorbaleset következtében bolondult meg. Korábban taxisként dolgozott, ám a több mint húsz éve a Tátrában elszenvedett ütközés óta nem alkalmas a munkára.

Az ideköltözésünkkor még élt az apja, akivel hangosan üvöltöztek minden este. Mi a fal túloldalán olykor tisztán hallottuk a veszekedéseiket. Ha nem mindössze óvodás lettem volna, talán arra gondolok ilyenkor, milyen nehéz lehet a szüleinek évtizedekig együtt élni vele harminc négyzetméteren. Annál is inkább, mert amikor nem üvöltözött, Imre hangosan nevetett.
_____

Anyám mindvégig megértéssel fordult Imre édesanyja felé, noha nekem gyerekkoromban szilárd meggyőződésem volt, hogy Imrét intézetbe kell vinni. Azt hiszem, a kisautóm felrúgásán túl engem igazolt, hogy a százkilós férfi néha megverte a ház egyes lakóit és az ideérkező vendégeket. Volt, akit csak felpofozott, másnak a fejét verte a postaládába. A hasonló esetek után Imrét kórházba vitték, néhány hét alatt beállították a gyógyszeradagját, majd hazaengedték.

Imre azonban a nyugodtabb hónapok után is rendre kinézett magának valakit, akit meg szándékozott verni. Már az emeleten laktunk, amikor új szomszédunk fiát, Lacit pécézte ki: valószínűleg nem szerette, ha új lakók jöttek. Így esett meg, hogy én bár tízévesen már egyedül jártam iskolába, utóbb hónapokon át mégis az anyámmal és a nálam jó öt évvel idősebb szomszédfiúval együtt indultunk el reggelente, mivel Laci nem mert egyedül kimenni a kapuig, a szülei pedig korán jártak dolgozni.

Imre egyik legkülönösebb, és éveken át tartó szokása az volt, hogy a nap egy pontján fogott egy vödröt, és fellocsolta bő vízzel az udvart. Ha szükségét érezte, akár harmincszor is fordult, úgy öntözte a betont. A vízdíj emelkedésén túl nyaranta ez kevés bonyodalmat okozott, ám télen folyamatosan jégpáncél borította a társasház udvarát. Ha ilyenkor éppen járt arra valaki, Imre ugyancsak leöntötte, amiből esetenként verekedés kerekedett. Imre alighanem tisztaságmániás volt akkoriban.
_____

Nem kedveltem Imrét, és sokáig féltem is tőle, amiért így viselkedett; s bár engem sosem vert meg, kerülni igyekeztem. Körülbelül tíz évig nem reagált a köszönésemre, néhány éve azonban visszaköszön. Huszonhárom esztendő után idén szólított meg először a kapualjban: egy nő kérte, mutassa meg neki az Otthon utcát, ám ő, noha tudta, hol van, nem találta a térképen. Azt gondolom, a nőnek szerencséje, hogy nem tíz évvel korábban kérte Imrétől ugyanezt, mert akkor jó alaposan megverte volna.

Imre állapota azonban sokat javult azóta. Régóta nem verekszik, nem locsol és nem nevet magában, anyám pedig (aki Imre édesanyjával közösen lottózik) évek óta bejáratos hozzájuk, néha beszélgetnek is.

Úgy tűnik, az élet az édesanyját igazolta: amióta a gyógyszeradagját sikeresen beállították, Imre nyugodt ember. Ha az orvostudomány kicsit korábban jut el erre a pontra, néhány lakó megússza nyolc napon túl gyógyuló sérülések nélkül, Lacinak pedig nem kell gimnazista létére egy másik gyerek anyjával iskolába mennie. Ám hogy mi lesz Imrével, ha a hetvenedik évén túl járó édesanyja meghal, nem tudni. Lehet, hogy épp akkor kerül intézetbe, amikor már nem veszélyes magára és másokra.

Imre egyébként szenvedélyes operarajongó, hetente eljár egy lemezklubba.

Árpáddal, a házunkban lakó cigány emberrel autószerelés közben váltott szót anyám.

Árpád bütykölte az autóját egészen pontosan, és közben arról panaszkodott, hogy munkanélkülivé válva talán el kell adnia. Ami még akkor is fájdalmas veszteség, ha egyikünk sem emlékszik arra, hogy az utóbbi tíz évben bárhová is ment volna vele. Ellenben órákat szokott üldögélni benne meg a javítgatásával tölteni napközben. Hogy Árpádnak van-e jogosítványa, s csak önmérsékletet gyakorolva nem használja a kocsiját, vagy egyáltalán nem is tud vezetni, rejtély. Dolgozni mindenesetre éppúgy a fél hatkor jövő nyolcas busszal szokott járni reggelente, mint én, amikor délelőttös voltam a Zoomban. Most már egyikünk se jár azzal a busszal.

_____

Árpád a rendszerváltás idején költözött a házba, egy örökös nélkül meghalt nénike harmadik emeleti lakását utalta ki számára az önkormányzat. Kevéssel később feltörte és kirámolta a szomszéd családdal közösen birtokolt pincénket. Mások mellett eltűnt Nussbaum Tibike háromkerekű biciklije.

Anyám az első pillanattól úgy gondolta, az új lakó a tettes. Ez az előítéletes gyanúsítgatás nem volt szép tőle, bár alaptalan sem: kérdésére Árpád egy pillanatig sem tagadta, hogy ő vitte el Tibike háromkerekűjét. Mint mondta, úgy gondolta, hogy az az ő pincéje, és e hitében az sem rengette meg, hogy a kulcsa nem nyitotta a kaput, neki pedig volt egy másik pincéje. Árpád arra nem adott választ, hogy véleménye szerint a kilencvenéves öregasszony, akinek a helyére beköltöztek, miért tárolt volna a pincéjében más gyerekjátékok mellett egy háromkerekű biciklit. A későbbiekben viszont, szerencsére, már csak egy létránk tűnt el.

_____

Árpád időközben feleséget cserélt: az új asszony, az erdélyi cigány családból származó Lilla takarítónőként dolgozik, igen keményen, és jó kapcsolatot ápol a ház lakóival, akik legfeljebb a muskátlik miatt irigykednek rá. Árpádék lakásának kedvező fekvése és az értő gondoskodás okán ugyanis Lilla virágai a többszörösére nőnek meg, mint a mieink. Anyám, aki pedig kertészeti végzettséggel rendelkezik, mégsem lopta el soha a harmadik emeleti gangon díszelgő muskátlikat.

Arról, hogy Árpád cigánygyűlölő lenne, korábban nem volt tudomásunk.

Ami pedig a zebrákat illeti: egyszer valahol azt olvastam, figyelemre méltó tény, hogy genetikai értelemben az ember közelebb áll a csimpánzhoz, mint a ló zebrához. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de meglepően hangzik.

A harmadikon lakó cigány ember elvesztette a munkáját, panaszkodik anyámnak. Hogy csődben az ország, és nem változik itt semmi, akkor sem, ha jön az Orbán. Úgyhogy ő a Jobbikra fog szavazni.

- Persze nem a Jobbik kellene ide igazából, hanem a Rákosi. Akkor rend lenne - mondja.

Közben a cigányokat szidja, amiért nem dolgoznak. Szerinte olyanok, mint a zebra.

- Ló van sokféle. Versenyló, hátasló, mindegyik jó valamire. De zebrát, Juditka, látott már dolgozni? Pedig hát ló az is valahol.

Biztos vagyok benne, hogy holnaptól az újságírók ritkábban használják majd az Európai Unió arca kifejezést.

Az utóbbi két napom Ha jobban belegondolok, az elmúlt mésfél hetem olyan volt, mintha egy Grace-klinika részben volnék (értelemszerűen kórház nélkül).

Ivás után a közlekedésről, a másik hobbimról.

Göteborgból egy hajnali vonattal mentünk Stockholmba, onnan malmői átszállással éjszaka Koppenhágába, majd következő este vissza. Stockholmig első osztályra szólt a jegyünk, az ugyanis a vásárláskor olcsóbb volt a másodosztályúnál. Mint ismert, Magyarországon a kettőt az különbözteti meg, hogy a komfortosabb vagonokban fehér terítőt helyeznek a fejtámlára.

Svédországban viszont az első osztályon azt kapod, amit a repülőgépeken megszoktál: reggelit és stewardesst (aki azontúl, hogy csekkolja a jegyed, kiosztja a kaját, kávét/teát tölt), továbbá wifit is. Úgyhogy a fővárosig tartó vonatozás (455 kilométer, 2 és 3/4 óra alatt, ami itthon a fele ekkora Budapest-Debrecen út hossza) közben azt gondoltam, hogy a két ország közti különbséget leginkább a vasúti személyszállítás színvonalán fogom érzékeltetni.

Utóbb azért árnyaltabb lett a kép: kiderült, hogy az első osztály űber, a második viszont nagyjából azt hozza, amit Európában szinte mindenhol (és amit nálunk a jobb IC-kocsik, ahogyan erről már közöltem egy enciklopédikus igényű bejegyzést).

Szót érdemelnek viszont a jegyárak. Azok ugyanis, repülős mintára, annál olcsóbbak, minél előbb megveszed őket. A Stockholm és Koppenhága közötti 650 kilométerért nagyjából 700 koronát (18 ezer forintot) fizettünk, három hónappal az utazás előtt azonban kaphatók 99 koronás felnőtt jegyek is. (Mi a 26 éven aluliaknak szóló kedvezményt használtuk.) Vagyis akár 2500 forintért megtehető az út, ha az ember nem éjszaka vonatozik, és hónapokkal előre tudja, hogy mikor. S ha ez nem életszerű is, a tudatosságot díjazza a rendszer. Itthon helyjeggyel együtt négyezer forint egy Debrecenig tartó utazás.

(A svédországi gyorsvasúttervekről itt bővebben.)

_____

Sajnos Koppenhágába reggel hétkor sötétben érkeztünk, és onnan este hétkor sötétben indultunk vissza. Így nincsenek képeim az Öresund hídról, nem is láttuk, csak átkeltünk rajta. Malmö és Koppenhága között amúgy húszpercenként ingáznak a vonatok, minderről részletek itt.

A városi tömegközlekedésről most csak pár szót: Göteborgban százkoronás gyűjtőjeggyel utaztunk, egy út ára 16,5 korona, nagyjából 420 forint. Ám a jegy 90 percig érvényes, akárhány átszállásra jogosít, és a helyi közlekedési társaság, a Västtrafik hajójáratain is igénybe vehető. Göteborgban egyébként (Stockholmmal ellentétben) nincs metró, viszont van 13 villamosvonal, főleg azokat használtuk.

Adaptálandó, hogy a nyugdíjasok csak napközben 9 és 15 óra között utazhatnak ingyen, a reggeli és a délutáni csúcsforgalomban nem.

Stockholmban napijegyet vettünk, ami megspórolható lett volna, ám így este, amikor a pályaudvar környékén nem találtunk italozáshoz megfelelő helyet, megtehettük, hogy a legközelebbi metróállomáson találomra fölszállunk az első szerelvényre. Jól döntöttünk: három megállóval odébb ráleltünk egy pubra.

Koppenhágában viszont nem költöttünk közlekedésre, bár sokat gyalogoltunk, a belváros csakugyan bejárható lábon.

_____

Végül egy színes történet Kóka Jánosnak címezve, aki 2006-ban megmondta, a vasúti szárnyvonalak fenntartásánál olcsóbb volna az utasokért taxit küldeni. Velünk Göteborgban ez történt.

Pontosabban: amikor Lillebyt, Torslanda városrész tengerpartját néztük meg, buszt rendeltünk. Az oda tartó 23-as (ahogy Budapesten a 937-es éjszakai) ugyanis csak akkor jár végig, ha az utas a buszon vagy egy órával korábban telefonon kéri. Mivel azonban hármunkon kívül más nem szándékozott az üdülőövezetbe menni, a buszmegállóban egy taxi várt minket, amit a közlekedési társaság rendelt, mondván, olcsóbb az, mint egy csuklós Volvót küldeni értünk.

A taxira pedig éppúgy érvényes volt a jegyünk, akár a buszra, arab sofőrünk meg se nézte.

Kezdjük a legfontosabbal: Svédországban állami monopólium az alkoholárusítás, szeszt (az éttermek és a szórakozóhelyek kivételével) csak a Systembolaget elnevezésű italboltokban kapni. A kormányzat célja ezzel az alkoholfogyasztásból eredő problémák minimalizálása, noha a rendszer működtetése feltehetően üzletnek se rossz.

Az agglomerációval 1,2 milliós Stockholmban 23, a 9 millió lakosú országban 411 Systembolaget működik, ráadásul azok csak hétköznap munkaidőben (10 és 18 óra között), és szombaton délelőtt tartanak nyitva. A kis településeken pedig nincsenek is italboltok, a rendelést a körzetért felelős ügynöknek kell leadni, aki másnap szállítja az árut.

Elsőre ugyanakkor paradox, hogy az állami tulajdonú Systembolaget az alkoholfogyasztás, különösen a fiatalok italozása ellen kampányol, vagyis végső soron saját bizniszét rontja. Ám mivel az északi népeket hagyományosan sújtó alkoholizmus okozta károk jó része szintén az államra száll vissza, ez nem olyan meglepő.

A hálózatnak arra is van válasza, hogy mi történne, ha megszűnne monopóliuma. Sőt, a modell fönntartása és kiterjesztése érdekében nemrég Barroso EB-elnöknek is címzett egy filmet. (A svédek egyébként az uniós csatlakozásuk feltételéül szabták az alkohol árusításának állami kizárólagosságát.)

A propaganda üzenete, hogy a szesztilalom nem járható, ám az italárak emelése, valamint a hozzáférés korlátozása (tehát az üzletek számának és nyitvatartási idejének szűkreszabása, illetve a fiatalok fogyasztásból való kizárása) eredményes: mérsékli az egészségügyi kiadásokat, a másnaposság miatt kimaradt munkaórák és a balesetek számát. És amíg a profitérdekelt magánvállalkozó igyekszik vásárlásra bírni az embert, az állami vállalat alkalmazottjai nem.

A svédországi alkoholmonopólium történetéről és vélt előnyeiről itt bővebben.

Mit gondoltok?

Holnap hajnalban elutazunk Svédországba, ahol egy hétig Ann-Marie és Tomi vendégei leszünk.

Rég voltam ennyi időt külföldön, rám is fér. (Majdnem azt írtam, hogy a pihenés, de mivel május óta mást se csinálok, feltehetően valami más.)

Ami a gyakorlati tudnivalókat illeti: nem viszünk útikönyvet és nincs listánk arról, hogy mit kell feltétlenül megnézni, majd elkalauzolnak minket azok, akiknek Göteborg az élőhelyük. Annyi biztos csak, hogy megyünk Stockholmba, onnan pedig éjjel átvonatozunk Koppenhágába.

Ez nagy távolság, legutóbb Andrissal, Madridból Faróig utaztunk ennyit (illetve kicsivel kevesebbet) egyhuzamban, de akkor az út első felét Lisszabonig repülővel tettük meg, ott szálltunk csak vasútra. Ezúttal viszont végig vonattal megyünk. Ez ígéretes, szeretek utazni; úgy értem, nemcsak ottlenni, megérkezni szeretek valahová, de útközben lenni is.

Amúgy miután két év elteltével túllendültem a képeim elvesztésén, és vettem egy memóriakártyát, fényképezni fogok, ami komoly időveszteséget (a többieknek bosszúságot) okoz majd mindenhol.

Mivel Tomi geek, nyilvánvalóan sokat leszünk online, úgyhogy várhatók esetleg valósidejű beszámolók itt.

Az Inglourious Basterds talán Tarantino legjobb filmje, pedig van miből válogatni. Tegnap megnéztük végre, és mivel nem akarok/tudnék róla kritikát írni, fölhozva a filmes utalásokat (amelyek közül számosat biztosan észre se vettem), a történelem megfordításának hibátlan ötletét meg a humoros és brutális jelenetek arányát, csak Christoph Waltz játékát említem meg, mert ilyen eltalált karaktert rég láttam.

Ő alakítja Hans 'The Jew Hunter' Landát, a négy nyelven fluent, végtelenül modoros, ugyanakkor kegyetlen SS-ezredest, akinek a szerepét Tarantino Di Capriónak szánta az osztrák tévészínész helyett, mígnem ráébredt, hogy német anyanyelvű ember kell neki.

Waltznak pedig minden jelenete hibátlan: ahogy csevegésből fenyegetésbe vált az egy zsidó családot bújtató tejesgazdával szemben, ahogy a premieren kiröhögi a hegymászósérüléséről konfabuláló filmcsillagnőt és a brigantykkal olasz álnevüket ismételteti, ahogy a strudelhausban közli, hogy Göbbels rossznéven venné, ha a vetítés sikere egy mégoly tehetséges néger mozigépészen múlna, majd ahogy Brad Pittet győzködi, hogy bár a sors úgy hozta, hogy jelenleg Hitlernek dolgozik, más megoldás is érdekli, zseniális.