Letelt az egy hónapom.

Valójában az első évem is most telt le. A tavalyi FEB táborral, október elsején kezdődött ez a minden nehézsége ellenére gyönyörű korszak, amelyre négy évet vártam előtte, tűkön ülve a refi padjaiban.

Olyan embereket ismerhettem meg, mint az ide meghívó Utolérhetetlen és Utánozhatatlan Kollégát, vagy Hűséges Gazdámat, aki még mindig nem adott túl rajtam, bár megérdemelném. Megszerettem az Évfolyam Legelbűvölőbb Rihéjét, és a Legműveltebb "Hülyeszőkét". Olyan emberektől tanulhattam, mint a Shakespeare-rajongó Szívgyilkos, vagy a T. nevezetű Egyetlen Elviselhető Tökély. Megszenvedtem őket cudarul, semmi kétség.

Azt hittem, nem mutathat újat, de mégis meglepett KrEditke, aka Tökéletes Lakótárs, és Foxy, az Übergeci Extrabika, akiknek már kifejtettem, mi is a státuszuk, remélem elfogadják.

"Múltból épp jókor felbukkanó" díjban részesült a Táncoslábú Gondolatkísérlőm, akinek puffogásai nélkül talán már nem is tudnám mi az a szélsőség, és Lacacica, akinél senki nem élhetne szebben.

Hadd köszönjem meg a nyaramat elviselhetőbbé tévő Hadnagyúr "alátszatnéhacsal" Drágának és az Orosz Vonal nevezetű lejátszatlan játék főszereplőjének a közreműködést. S ha már itt tartunk, jelenlegi érzelmi életem egyensúlyban tartóinak, a Szép (már nem olyan) Szótlan Szőkének és a Pirosrúzsellenes Csodafickónak is, hogy itt vannak és remélem maradnak.

Nem utolsó sorban az elmúlt év során megismerhettem egy eddig talán kissé félrediagnosztizált és alkalomadtán torzult személyiséget, saját magamat.

Nem sokat posztoltam ide, igaz, de hálás vagyok, hogy a lehetőség megadatott, sajnálom is, hogy nem éltem vele gyakrabban, értékesebb gondolatokkal. És elnézést a kissé szentimentális összefoglaló értékelésért, talán nem is ismernek mindenkit a listán. De kísérteties, ahogy összecseng ennek az évnek a kezdete és lezárása. Egy vers címe is lehetne, hogy Októbertől októberig. De versre nem tellett, fogadják hát szerettel ezt a megemlékezést, olyannal, mint amilyen szeretettel én gondolok ezekre az emberekre.

És mégegyszer: Köszönöm, Dani:)

(Talán pont éjfél előtt van pár perccel.)

És hogy lássátok , balra ő Nóra (Sven). Én köszi. bd

Két hete, vagy három, hogy azt írtam, akaraterő kéne meg életmódváltás. Kevesebb kávé és semmittevés, több olvasás és sport, rend itthon, ilyenek.

Ehhez képest kilépni is alig tudok a szobámból, elárasztották a szanaszét dobált könyvek, újságok, papírok, poharak és tányérok, pólók, alsógatyák meg különféle gedzsitek, lassan találgatni kell, milyen színű volt eredetileg a porlepte szőnyeg, és drukkolni, hogy egyszer olyan legyen ismét.

Ma egész nap a számítógép előtt ültem, és bár egyszer elindultam sétálni a Gellérthegy felé, mire fölhúztam a cipőm, oda lett a kedvem. Cserébe ittam egy kávét.

Közben anyu kitalálta, hogy a jövőben a rák elkerülése céljából minden korábbinál több kölest, hajdinát, búza- és retekcsírát eszünk.

Nincs jó kedvem, bánt a fény.

A Day On Earth - ha igaz, több százan pósztolnak majd ebbe a csoportba a flickeren, hogy képet kapjunk róla, milyen (volt) a világ ma, szeptember huszonkilencedikén. (Van honlap is, én pedig meglepő módon az Europe kategóriában.)
___

Btw, mindinkább a face control híve leszek. Tele az egyetem és a város olyan arcokkal, akik elől legszívesebben menekülnék. Néha szoktam is.

Évi szerint meg kevés újabban a személyes írás itt. Ez azért lehet, mert boldog vagyok, és arról nincs mit írni, senkit se érdekel. Végre (a fentiek dacára is) jól érzem magam a suliban, és nem futok olyan köröket, amiket pedig szoktam, fölöslegesen.

Élek, és ezért kevesebb a lábjegyzet, illetve más, mert nemcsak rólam szól - de hát épp ez volt az új koncept, amibe belevágtunk.

Sokféle levelet kapok mostanság, a főleg wiwen érkező Minden héten veled kezdjük az újságot típusúak mellett ismét egyre több Lógni fogsz, zsidó illetve Megtalálunk, köcsög kezdetűt is. Van aztán még a munkásőrszürke Drága Bita úr, láttuk a televízióban, és sírva kérjük, ne engedje megszólalni a jobboldaliakat ciklus, és elszaporodni látszanak az aggódó Soha nem késő jó útra (aka a Fideszbe) térni jellegű fölszólamlások is.

Nincs jobb dolgotok?

A blogolvasók növekvő hányada (fiúk, sajnos, persze) testnedveink kicserélésére szólít, bár akad olyan is, aki helyesírási, központozási hibáimat rója fel.

Egyszer közreadom őket, komolyan.

Újabb politikailag releváns pósztot szántam ide, még a kampánycsönd előtt, de szkippelnem kellett, úgy fáj a fejem.

Még hogy a szextől elmúlik a migrén. A lófaszt.

És ezzel vissza is tértünk az előző bejegyzésben írtakhoz.

Néha zavar kissé, ha káromkodom.

Ma este például többször mondtam, hogy lófasz, mintha állatorvos , Ciccolina vagy díjugrató volnék.

Tényleg a tízmillió kocsis országa vagyunk?
___

Amúgy meg jó ez a Prison break, tényleg, kár hogy csak minden harmadik-negyedik részét látom.

Naphegyi választókörzetünkben négy éve 23 százalékot ért el a MIÉP. A még a helyi viszonyokhoz (első kerület, polgárság) képest is kiemelkedő eredmény mögött Mónika, orvosi rendelőnk védőnője, a közösség becsült tagja állt, aki jó érzékkel osztja a receptet, a beutalót a népes nyugger populációnak.

Mónikát a nyáron a körzet fideszes jelöltje egy ablaktörlőlapáttal úgy megverte, hogy beszakadt a dobhártyája. Mónika most lokálpatrióta színekben méreti meg magát.

Gondoltam, nyomok rá egy ikszet, szélsőjobbra úgyse voksoltam még, s ezúttal talán az internálás veszélye nélkül tehetem, erre kiderül: áthelyeztek minket egy másik szavazókörbe.

Nincs igazság.

Bret Easton Ellisszel volt interjú a Kultúrházban. Még mindig nem tudom mit gondoljak róla, hogy falhoz csapkodjam-e, vagy oltárt állítsak neki. Még kitalálom.

Nem. Harmadszorra kezdem, nem tudok írni. Szart nem akarok, jót meg nem tudok. Magamhoz sem, ide sem. Sajnálom, talán rossz hónapot választottál nekem, Dani. A kiüresedésem hónapját. Sem a fejem, sem a lelkem nincs tele, se puffogni nincs erőm, se élménybeszámolni. Még megpróbálom összeszedni magam a hátralévő napjaimban...Kudarcot érzek és ez újra nyilvános. A második nyíltszíni meghasonlásom.

"A holló néma volt, a róka meg süket. Kérem elnézésüket."

Időközben az index is fölfedezte az itt két napja beharangozott Guardian cikket. Cserébe mi is lopunk egyet tőlük.

A kép a Newsweekből való, Razman Kadirov csecsen miniszterelnököt ábrázolja szűk családi körben. A falon pedig egy festmény, amelyen mintha hazánk modern baloldali miniszterelnöke, a fiatal Fletó Fletonovics Jemelján volna látható.

És mondja valaki, hogy Ferencet nem a Szovjetunió szabadította ránk.

Ettem körtés, gyömbéres csirkét, s ha már valaki a gyógyszerre inni szókapcsolattal talált ma ide, elárulom: a torokfájást csillapítani hivatott Cataflam drazsét egy pohár tokajival vettem be.

Lázas vagyok, és ezer a dolog.

Mindig hálás voltam amiért minket kerültek a családi tragédiák. Mert van, akinek egy perc boldogság, nyugalom sem jut.

Elképzelni sem tudom, milyen lehet végignézni, hogy a gyereked (bár évekig küzd ellene) tizenöt évesen meghal leukémiában, majd pár évre rá életed párja (minden előzmény nélkül) összeesik a fürdőszobában, és nem kel föl többé. Csak azt tudom, mennyire igazságtalan, mennyire mást érdemlünk néha, mint ami jut.

Tolok egy kis Metallicát, hátha.

Nem tudok elszakadni.

Kiváló interjú Esterházy Péterrel a Népszabadságban itt, szórakoztató Gyurcsány és Blair paródia a baloldali Guardianban itt. A szerző azzal játszik el, mi volna, ha a brit miniszterelnök Ferenc stílusában mondaná soron következő beszédét. We've really screwed up. Olvasni javaslom mindkettőt.

A harmadikon élő testnevelőtanár eközben Hajrá, magyarok felkiáltással üdvözli, valahányszor jobboldali politikus bukkan föl a Tényekben.

Így élünk, boldogan.

- Are you protesting? - tudakolta mosollyal az arcán egy a társadalmi mozgalmakkal bizonyára szimpatizáló idegen szerdán este az Egyetem téren, aholis bulizni gyülekeztünk.

Tegnap délelőtt egy francia érdeklődött, olasz vagyok-e, míg délután, rövid időn belül másodszor kérdezett rá valaki, nem Miskolcon ismerkedtünk-e meg.

Magyar vagyok vagy turista?

Egy hete, hogy 77 éves korában meghalt Oriana Fallaci.

Tudósított az ötvenhatos forradalomról, Vietnamból és több közel-keleti háborúból, készített interjút Castróval, Khomeini ajatollahhal (akit beszélgetés közben, amiért csadort kell viselnie, faképnél hagyott) és Arafattal.

Kissinger élete legszörnyűbb élményének nevezte a Fallacival zajló társalgást. Ő ugyanis nem kérdezett, hanem támadott és érvelt.

Utolsó éveiben éles kirohanást intézett az iszlám világ ellen, így az őt korábban adoráló liberális értelmiség elfordult tőle.

Azt vallotta, az újságírásban nincs függetlenség, csak pártatlanság és szakmai tisztesség van. Legtöbbször persze az sincs.

Párbeszédem reggel a Fidesz frakcióvezetőjével.

- Mi a helyzet? Zárva a terem?
- Zárva. Megostromoljuk?

Stumpf tanár úr délutáni óráján Bogár professzor volt a vendég. Sajnos nem voltam jelen, bár annyi már kiszivárgott, hogy a kiváló elme épp a Rákosi, a Bokros és a Gyurcsány-csomag összehasonlító elemzését végzi. Hiába, tudományegyetem.

Este pedig megpróbálom jól érezni magam.

Akinek nincsen ilyen terve, és kukákat borogatni sem fog, megnézhet az ATV-ben.

Valahol én is unom ám az egészet.

2002 júliusában két nappal az Erzsébet-hídi csata előtt kezdtem dolgozni ott, ahol, és első munkám maga a blokád volt, meg az azt követő Kossuth téri tüntetés, utcai harcok, rendőrattak, könnygáz. Tizenhét évesen azt látni, hogy az egyik oldalon korombeli, remegő térdű rohamosztagosok sorakoznak, pedig szívük szerint otthon volnának, a másikon meg a barázdált agyú náciktól jóarcú gimnáziumi osztálytársaimig sokan, sokfélék, igen tanulságos volt.

És azóta is mindig mindenhol ugyanazok az arcok.

Néha már a keresztnevét is tudom annak, aki zászlót éget, fütyöl, kockakövet dob. Cinkosok vagyunk valahol, ő is ott, én is, ráadásul egy közértben vesszük a kenyeret. (Egyikükkel tényleg.)

És olaj is mindig van a tűzre. Péter szigorúan titkos tiszti múltját feledte el elénk tárni, Ferenc magát az igazságot.

Ilyenkor gyűlölöm a munkám, és nemcsak azt.

Sólyom László, gondolom, referenciaszemély a jobboldalon. Olvassuk őt megelégedéssel.

A bölcsészkar bezárt, a jogin a szokott béke és unalom.

Emlékeztek még az mtv legutóbbi reklámkampányára? Nem maradt hatástalan.

Persze bármennyire drukkol is a Hír tévé riportere, forradalom nem lesz. Jó volna, ha értené: ha pár szkinhed és árpádsávos futballszurkoló bézbólütővel üti a rendőröket, az azért még nem ötvenhat.

A rendőrség tehetetlen, és suicidernek van igaza, a középületeket támadó, gyújtogató csőcseléket szét kell kergetni.

Igen, ha valaki 20 évesen kezd el paprikát fogyasztani, abból is jobb híján a méregerőset, az 20 évesen tanulja meg, hogy nem helyes szemet dörzsölgetni az evése közben. :) Így hát ma félig bedagadt arccal sikerült megjelennem a Kossuth napon, ami mellesleg rém érdekes volt, először megfagytunk, majd a Himnusz alatt váratlanul kisütött a nap, kivonult a díszszázad, koszorú, alakulótér, harcibemutató, (harckocsik a Nájtrájder zenéjére, féltem, hogy leborulok a tribünről a röhögéstől :) majd tudományos emlékülés (nekem se tudományom, se emlékem, se ülni kedvem nem volt, de végülis nem volt vészes).

Nyűgöske vagyok, engedélyt kérek lelépni a mai napról.

Ferenc már a Szovjetunióban. A hírek szerint november elején tér csak haza, hogy megalapítsa forradalmi munkás-, parasztkormányát.

Tapasztalva a tegnap esti válságkommunikációt amúgy már kétségem, kétségünk sincs, hogy a miniszterelnök maga dobta ki a szalagot. Ha már múltkor, rendkívüli adásban, a budapesti panoráma elől nem sikerült a churchilli beszéd, megpróbálta más eszközökkel.

Így megy ez.

A szocik, mint kiderült, négy évet kúrtak el nagyon. Én csak a délelőttömet.

Nekem kéne vezetnem az országot.

Közben a Napló megszavaztatta a népet, lemondjon-e Fletó. A helyes megfejtők között Paris Hilton cédéket sorsoltak ki. Egyébként meg mi néhányan igyekeztünk a héten elébe menni a miniszterelnöki eligazításnak, és Ferenc külön kérése nélkül is megittunk kurva sok bort. Rajtunk igazán nem múlik az a sok fincsi kis reform, muhaha.

I don't know what love is - egy Starsailor dal a fülemben, idevág, mégha alapvetően szánalmas is, ha az ember popslágerekben véli fölfedezni, amit mondani akar.

Azt se tudom, hajnali fél négykor, hogy mit keresek itt, és miért nem alszom. És azt se, hogy mit akarok pontosan. Annyira nem illik az önképembe, ami van.

Jó kis este volt azért.

A Millenárison kezdődő este zokni legénylakásán folytatódott, bloggerek társaságában, majd jött N. búcsúbulija. Útközben találkoztam a Corrado Soprano hasonmásverseny győztesével (nyolcvan év, fehér öltöny, piros nyakkendő, sztk-szemüveg, zsebóra, sétapálca, kopasz fej) és egy fekete fiúval, aki az egyetlen általa ismert magyar szót, a csoportszexpartit ismételgette, mint kifutási lehetőséget. Nem tartottam vele.

Ugyanakkor szemérmetlenül sok pénzt kívánok elkölteni felsőruházati termékekre a jövő héten, alkalmi partnerek társaságában.

Őszi órarendem itt, sárga háttérrel, amire kötelező, zölddel, amire nem, de fogok, míg kékkel, amitől távol maradok terv szerint.

A HÖOK elnökével indult a nap, bár ez nem pontos, nem vele, hanem fáradtan, a zuhany alatt, alig állva a lábamon, ráadásul leöntöttem magam borral tegnap, de ez mellékszál, csak utána jött a HÖOK-elnök, a zuhany után, az Astorián, a tandíjról beszélgettünk főleg, este pedig három helyen kéne lennem egyszerre, N. búcsúbuliján, aki Londonba indul rövidesen, egykori osztálytársaim körében, közülük H. épp Londonból tért haza három hónap után, és zokni lakásavatóján, kihívás ez, megoldom, és szívesen mennék magam is Londonba, bár most itt is jó.

Perverz módon vonzódom a hosszú mondatokhoz amúgy.

Fáj a fejem, de a Red Bull ébren tart.

Úgy tervezem, hogy ma, a héten először, józanul és nem az éjszakai tömegközlekedés segítségével jutok haza*, bár a székhelyét rövidesen Londonba helyező N.-nel vörösborozós búcsúvacsora van kilátásban.

Délelőtt megállított egy a térben rosszul tájékozódó olasz turista a Batthyhány téren, az Országház felé bökött, majd megkérdezte, mi az és hogy kerül ide.

Persze az sem tisztázott egészen, hogy én hogy.

* nem jött össze egyik se

Úgy gondoltam, meg kell mutatnom ezt a kis dögöt. Együtt élünk már 4 éve, úgy értve, hogy ő a háttérképem. Kivinek hívják, madár. :) És mindig mosolyognom kell tőle. De nem?

Almodóvar új filmje, a Volver mesélős, családregény, mondanám, ha könyv volna, akár mint a 100 év magány, de (egy kivételével, és ő sem jár jól) csak női szereplőkkel, feminista kiáltvány, egyszerre mosolyogtatóan groteszk és tragikus, a halottaikkal és babonáikkal együtt élő asszonyokról, özvegyekről, lányokról. Ajánlott.

Tetszhalott a blog, ami azért van, mert én újra élek. Nem is emlékszem, mikor ültem utoljára a számítógép előtt. Most se kéne, késő van.

Vasárnap akartam ide pósztolni valami nyomorultat, hogy mennyire félresiklott az élet, hogy úgy teszek mintha minden rendben volna, amikor semmi nincsen, és ha nem vigyázok, lassan magam is elhiszem, hogy jó, pedig semmi sem úgy alakul, ahogy szeretném.

Elmúlt, sőt. Nem úgy általában vagyok boldog, mint sokszor, hanem napok óta csak jól érzem magam, és látható, hogy ez most így marad.

Furcsa, mennyi hibát követtem el az elmúlt egy évben, mennyiszer választottam a rossz utat, a rossz embert, sorolhatnám, pedig most minden olyan kézenfekvő.

Thomas Mann szerint (akit nem pusztán azért idézek, hogy karakteres értelmiségi élt adjak a blogomnak) vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra egyáltalán nincs is igaz ösvény. Szeretem azt gondolni, hogy én nem vagyok ilyen.

Ezer dolgot írnék még, de érjétek be most ennyivel, igyekszem nem eltűnni azért.

(Jaés a Mélypontban kapható málnás sör, krakkós nosztalgiának remek.)

Tűz volt ma a Marriott tetején.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én szeretem ezt az épületet. És nemcsak ezt, az olyanokat mind, amelyek éppúgy állhatnának Tiranában vagy Mexikóvárosban, ahogy Budapesten.

Régen Ambrussal vitatkoztunk sokat házakról, szerinte én betegesen vonzódom mindenhez, ami ronda, szerintem ő mindenhez, ami régi.

Nem hiszek a hirtelen életmódváltásban, illetve abban nem, hogy képes vagyok rá. Pedig hányszor megfogadtam, hogy ezentúl másképp lesz.

Eldöntöm például, hogy gyalog megyek reggel. Hogy rendezett szexuális életet élek. Vagy hogy eszem eleget, és nemcsak délután négykor először, hogy nem iszom annyi kávét, nem dolgozom magam túl, és nem hagyok mindent az utolsó pillanatra (last minute újságírás, saját recept). Hogy sportolok megint, és könyvet olvasok. Hogy nem várom meg, amíg térdig ér a szemét a szobámban, hogy nem költök többet, mint amennyit keresek, hogy nem ülök fölöslegesen a számítógép előtt.

Nem bonyolult. Akaraterő kéne. Holnaptól, ugye.

Egyszerűen felfoghatatlanul buták és undorítóak az emberek ebben az országban. Mostanában két hírt olvastam, amelyek rávezettek erre a velős megállapításra. Két lopás. Fóti filmstúdió és felszámolt vasútvonal. Elsőből egy készülő BBC produkció egyetlen rögzített felvételét nyúlták le, a másik esetben pedig azon nyomban ellopták a síneket (ami állítólag több tonna!) amint híre ment, hogy nem használja őket tovább a MÁV.

Egy világprodukciót Magyarországra hoznak. Akármi is legyen az és akár légyen az oka, hogy itt forgatják, lényeg, hogy itt van, talán nem ingyen biztosítja a stúdió még a termet sem. De nem. Le kell járatni az országot azzal, hogy a magyar statiszták egyszerűen megfújják az anyagot. Nem fér a fejembe, pedig nagy. A sínlopásról pedig nem is beszélek, mert annyira felmegy bennem a pumpa, hogy el akarok menni innen. És közben látom azt, hogy megint csak azok szívnak a híres "megmentőprogrammal" akik dolgoznak és eddig is dolgoztak a megélhetésért. Az otthon lebzselő gyerekgyárosoknak persze megy a segély, mert nehogy elégedetlenkedjenek. Tudom, tudom, hogy szükség van rá, megértem, nagykislány vagyok, csak egyszerűen kinyílik a bicska a zsebemben attól a rétegtől, akinek mindent a segge alá nyom az állam, mégis sír a szája, és aki ráér elmenni sínt lopni napközben, ráér vadiúj villamost rongálni, ráér reggel 10kor a járda mellé hányni, bmwvel elmenni a munkanélkülisegélyért és még sorolhatnám.

Nem tudom, ezeknek elfelejtettek szólni, hogy emberek vagyunk? Lehet, hogy ki kellene írni a TV2-n vagy az RTL Klubon. Kétszer. A reggeli-délelőtti műsor közben és a Mónika és Balázs show szünetében. Ja és feladni közérdekű közleményként a Sztori, a Best és a Hot magazin 3. oldalán (mert persze az első kettőn ennél fontosabb hírek állnak). Imígyen biztos, hogy értesülne róla az ország 90 százaléka.

Szegény Bita kolléga lehet, hogy nem ilyen hangulatú posztokat várt tőlem, de ezt nem bírtam benn tartani. Olyan ez, mint a hányás. Ha jön, hát jön.

Sajnos - bár olvastam - nincs meg idehaza Nick Hornby könyve, a 31 dal. Ebben a szerző bonyolult matematikai műveletek segítségével, ám biztosan állapítja meg, hogy életében legtöbbször Bruce Springsteen Thunder road-ját (blográdió) hallgatta végig.

Emlékszem, Hornby számolásra késztetett engem is, de sehogysem tudtam meggyőződni róla, melyik az én dalom. Azt viszont továbbra is fontolgatom, hogy összeszedem (és itt megosztom) azokat, amelyek a legközelebb álltak, állnak hozzám. (Távlati terv, idő kell hozzá.)

Ha őszinte akarnék lenni, a Manhattan együttes Rossz vagyok de használhatójával indulna a (kronológikus) lista. Hét-nyolc évesen ez volt nálam a nambörvan, alsó tagozatban el is ültettek kis padtársam mellől, amiért túl hangosan énekeltük egy matekórán.

Hosszú volt az út idáig, ja.

(Akinek pedig van tippje, hogy melyik az a dal, amelyiket minden másiknál többször hallgatott, ossza meg.)

Reggel azt olvastam, hogy ma elromlik az idő, és vele a kedvem. És, nahát, tényleg, bazmeg.

Futottam három fölösleges kört az egyetem körül, lebasztak a munkahelyemen, bár maguk sem tudták, hogy miért, esett az eső, hideg volt, zokni meg bezárta a blogját.

Még a Daubner bácsiról elnevezett E80 torta sem dobott fel, amelyet annak apropóján fogyasztottunk, hogy I. szülési szabadságra megy.

Gyereket fog szülni egyébként.

Suicider (mert megtörtént vele) lényegében bepósztolta egy visszatérő álmomat. Rövid párbeszéd, amelyet meg terveztem írni régóta magam is, és amely az én verziómban köztem és édesanyám között zajlik.

- Ki ez a fasz?
- Az apád.

Valahogy így.

Hiába, ha nem sietünk, elírják előlünk történeteinket.

Újabban megint szeretek meccsre járni, illetve hol szeretek, hol meg nem.

Tegnap Z. játszott például, én pedig nem tudtam, örüljek-e, hogy idestova tíz éve elszakadtam attól a talajmenti bunkóságtól, ami már akkor belengte az öltözőket, a pályák környékét, hogy megszabadultam a buta de szadista edzőktől, a partvonal mentén fölbukkanó vállalkozói rétegtől, és lövések hárítása helyett igyekeztem tartalmasabban tölteni tinédzserkoromat (kevés sikerrel, persze), vagy szomorkodjam, amiért nem lett belőlem egy Oli Kahn legalább.

Ha nem is a kapuban, de árnyékra azért vetődöm néha.

Tegnap újra tizennyolc évesnek éreztem magam, ma pedig egy hülye kis pöcsnek. Van ez így.

You think you're a man, but you're only a boy.

Közben az öcsém is kipécéz magának egy játékost, kijelentvén, hogy az gyáva. (Valóban!) Ettől kezdve csinálhat az, amit akar, minden a gyávaságát támasztja alá. Ha dühödt bikaként felpofozná az ellenfél középpályás sorát plusz a támadó felfogásban játszó bal bekket, az öcsém csak legyintene, tessék, most meg ijedtében pofozkodik. Nem azt mondja rá, hogy gyáva, hanem a szurkolói szótárból szolgálja ki magát, magasugró, mondja. Hogy ti. nem ütközik bátran, férfiasan, hanem ilyenkor fölugrik, nehogy eltalálják. Legalább tízszer hallom: Kész magasugró! Nézd a magasugróját! Jobb, mint a Foszböri. De végigmondja az alapbölcsességeket is: Egy kéz nem henc! Nincs nagy falt meg kis falt! Nem rossz kapus, de a gólt ő se védi! Ne a labdát nézd, a pályát! Nincs neki periferikus látása. Ez semmi nem volt, csak a hattyú halála. Később: Na ez volt a hattyú halálából az iszap.

Fiunknak nincs dolga, ezt szuverénül oldja meg, a gólt, amellyel vesztett a csapat, nem védhette. Ezt a Kahn se védte volna, mondja elégedetten az apja.

(Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére)

A focivébé alatt terveztem elolvasni, de csak ma akadt a kezembe. Esterházy és a labdarúgás szerelmeseinek (hasonlóan tág halmazok) ajánlható, könnyű, egynapos, esetleg másfél-.

Ma amúgy Z. meccsén teszek látogatást este, mondanám, stílben, hogy tehát majd kirajzolódik előttem "a világ legszebb, legvarázsosabb mértani alakzata, egy speciális téglalap, vonalakkal, zölddel, igen, egy futballpálya", de mintha kispályásnak ígérkezne a találkozó.

Ne vonjunk le ebből következtetéseket.

Utána a beteljesült szerelem lesz a téma, hallgatok nagyokat.

A tegnap esti házibuliban elfogyasztott tudatmódosító szerek hatása nem egészen múlt el reggelig, így igen kiváló élmény volt a napot fél nyolckor egy tévéstúdióban kezdeni.

Nem a konvergenciaprogramtól vagy a vizitdíjtól jöttem tehát eksztázisba.

Idekívánkozik (ugye?), hogy először nem is rádiós, hanem sportújságíró akartam lenni (pontosabban először kukás, mozdonyvezető, buszsofőr, ahogy mindenki más), aztán sportriporter, aki kiabálja, hogy gól, ha kell.

Ezután jött a rádiózás. (Illetve, mint láttunk, nem jött, de jöhetett volna akár.)

Kacérkodtam vele korábban is, de igazán csak azután, hogy rátaláltam a Radio Bridgen LBJ-re, aki anyámkorabeli nő, tizenhét évesen neki köszönhettem többek közt a Placebót meg Vonnegutot, sokat tehát. Azzal telt minden vasárnap este, hogy őt hallgattam, kezemet a REC-re téve.

És egy világ omlott össze, amikor kiderült, hogy nincs tovább, Muse és Manic Street Preachers helyett Modern Talking, LBJ helyett pedig B. Tóth László (BTL, nyilván) a folytatás.

Azóta nem akarok rádiós lenni.

Csupa őszi zene a blográdió tetején.

Régen amúgy, amikor még úgy tűnt, hogy lehet idehaza is hallgatható adót csinálni, rádiós műsorvezetőnek készültem. Az úgy nézett ki, hogy ültem otthon, zenét hallgattam éjjel-nappal (ahogy teltek az évek, egyre jobbakat) és utánaolvastam mindannak, ami azelőtt történt, hogy tudatos zenehallgatóvá lettem, aztán kazettákra beszéltem, az általam válogatott, rádióból fölvett számok szünetében, és mert elképzeltem, hogy hallgat valaki, időjárásjelentést is mondtam rendre.

Tizenhét évesen meg vendég voltam a kedvenc műsoromban, és mert többeknek úgy tűnt, hogy alkalmas hozzá a hangom, és értelmes mondatokat bírok mondani néha, fölbátorodtam, és jelentkeztem egy próbafelvételre. Aztán amíg vártam az eredményre, megint elképzeltem, amit annyiszor, hogy ülök a stúdió magányában, láthatatlanul, és játszom a kedvenc Beautiful South dalom, és azt lihegem a mikrofonba, hogy Either you are simply beautiful, Or I am simply dumb (akkor talán még lett volna kinek).

Nem, nem vettek föl.

Véget ért a zánkai Kádár János emlékverseny gólyatábor. Képek nincsenek sajnos, az úttörőváros a régi.

Beszámolni kéne persze ide, hogy milyen volt, arról.

Jobb mint hittem. Dacára, hogy Áron és én igyekeztünk arisztokratikus gőggel távol tartani magunkat az eseményektől, panaszra semmi ok, néhány gólya határozottan jóarcnak bizonyult, és ez jó; negyvenöt ember megismeréséhez pedig sehogy se elég négy nap, és hazudnék, ha azt mondanám, mindenki egyformán érdekel.

Akkor is, ha azt mondanám, hogy nem volt, akitől többet vártam. Tudom, kurva talányos tudok lenni néha, de ez egy ilyen műfaj.

Nem is sorolom hát, hogy mit és ki mindenkivel, aki színes történetekre kíváncsi, jöjjön jövőre.
Jól éreztem magam, és bár most ráz a hideg, fáj a torkom, de talán az obligát gólyatábori betegség elkerül.

A tervek szerint ma jön haza a blog apukája, szóval köszöntsük őt hangos hellóval, reméljük épségben, egészségben (kisebb májduzzanat nem számít) és boldogan tér vissza. (Beszámolót várunk, de nagyon.) Innentől végre nem csak az én nyüsszögéseimet kell olvasniuk a Kedves Látogatóknak, hivatalosan is mellékblogolóvá lépek elő. Szóval csak olyat írok majd ide, aminek értelme is van.

Nagyon nem szép dolog a nyártól, hogy így elkurvult az ősznek és 15 fokot is alig bírt magára erőltetni tegnap. De késő este jöttem haza és valami megmagyarázhatatlan nyugalom vett elő. Vastag, magasnyakú pulcsiba orrig bújva, és az iPodommal a fülemben vártam a villamosra és úgy éreztem, földig ér a lábam, erős vagyok és megingathatatlan. Mert ez már a megbízható és vacogós ősz, ami nagy falat lesz ugyan, mind lelkileg, mind szakmailag, de ez az én évszakom, minden ronda tulajdonságával együtt. Az októberi születésűek valószínűleg egyetértenek. Mert az ősznek még a nyár is behódol és belecsavarodik. Szóval végre járhatok zakóban, ingben és kesztyűben, végre nézhetem a várost a hídról, amint délután 5kor a sötétben tapogatózik és melengethetem a szanaszét tördelt kézízületeimet egy bögre teán.

Boldog szeptember 1-jét.

A mai nap küldetése pedig a színváltás, tudniillik szalmasárgából talán tisztességes szőkét csinálnak belőlem. Csak az IQm ki ne szívja a szőkítőpor.