Mindig hálás voltam amiért minket kerültek a családi tragédiák. Mert van, akinek egy perc boldogság, nyugalom sem jut.

Elképzelni sem tudom, milyen lehet végignézni, hogy a gyereked (bár évekig küzd ellene) tizenöt évesen meghal leukémiában, majd pár évre rá életed párja (minden előzmény nélkül) összeesik a fürdőszobában, és nem kel föl többé. Csak azt tudom, mennyire igazságtalan, mennyire mást érdemlünk néha, mint ami jut.

Tolok egy kis Metallicát, hátha.