1. JAMES DEAN BRADFIELD: THE GREAT WESTERN

A szélsőbal kirohanásairól vagy épp Richey Edwards gitáros rejtélyes eltűnéséről is ismert Manic Street Preachers a valaha volt legjobb walesi együttes, bár ezzel nem sokat mondtunk róla. A kétségkívül kiváló albumokat készítő, de seggfej Oasis után ugyanakkor a kilencvenes évek legnagyobb hatású britpop alakulata. Aki ismerkedne velük, a Forever delayed című válogatásalbummal kezdje, aki sorlemezre kiváncsi, annak '94-es Generation terrorists és a két évvel későbbi Everything must go ajánlható.

De a lényegre.

Hazai visszhang nélkül ugyan, de tavaly megjelent az MSP-frontember James Dean Bradfield első szólóalbuma. (JDB persze a filmsztár után kapta a nevét, sőt, apja sokáig kacérkodott a Clint Eastwood Bradfield verzióval, de azt a mama megvétózta.) A Great Western (részletek a blográdióban) akár Manic Street Preachers lemez is lehetne, ám nincs szó arról, hogy JDB így próbálta volna elsütni fölös számait (melyeknek ezúttal a szövegét is ő írta). Hiányzik belőle a szokott világmegváltó düh és lendület, hogy ide csempésszek egy ordas nagy közhelyet: nem akar több lenni annál, ami, egy poplemez; megunhatatlan.