Válság van, részemről állástalanság is, úgyhogy módjával ugyan, de rákaptam a sportfogadásra. (És persze ha nem módjával kaptam volna rá, akkor is ezt mondanám, hogy elkerüljem a szerencsejátékosokat elítélő kommenteket; ráadásul B. sem számít arra, hogy negyvenéves korunk után mégsem az ő cipőire költünk fokozottan, hanem gyeplabdameccseken meg bokszgálákon izgulunk, mivel a következő havi megélhetésünk múlik rajtuk.)

Amúgy magabiztos vagyok: egyre inkább érteni vélem, hogy meddig érdemes kockáztatni, s hogy néha 1,40-es oddsra is érdemes fölrakni anyu nyugdíját pár ezer forintot. Annak meg, hogy egyelőre tízezres mínuszban állok, a kezdeti felelőtlenség oka, az utóbbi két hetet már nullára hoztam. Így a férfi kézilabda BL-döntőt is: bár nagy veszteség érhetett volna, végül egy megfelelő időpontban kötött live fogadással felálltam a padlóról, ahová helyettem a Kiel került.

Mindez együtt jár azzal, hogy újra annyi sportközvetítést nézek, mint gimnazistaként, és rácsodálkozok például arra, hogy nyerhetett Omeyer bravúrjai ellenére a Ciudad, amikor erre másfél meccs alatt semmi nem utalt, vagy hogy hogyan jött vissza a meccsbe Federer Tommy Haas ellen akkor, amikor hetes odds helyett már csak másfelet adtak a német győzelméért.