Gyanítom, hogy kevés heteroszexuális férfi követi a férfi toronyugrás eseményeit, ebben a sportágban ugyanis szőrtelen fiúk ugrálnak tíz méter magasból egy medencébe, miközben előre, hátra és Auerbach szaltókat meg különféle csavarokat mutatnak be, esetenként kézállásból indulva. Na ugye.

Most azonban nem is a sportág a lényeges, az csak az apropót adta ma, hogy egy pillanatra belegondoljak, milyen lehet 15 évesen a világ legjobbjának lenni. Ráadásul egy olyan versenyszámban, amit milliók néznek és amelynek megnyerésére (minden máshoz hasonlóan) Kínában alighanem laboratóriumi körülmények között fejlesztik ki a sportolókat.

Tom Daley (akinek már tavaly a nyakába rakták a terhet, kikiáltva őt a londoni olimpia fő esélyesének) úgy győzött Rómában, hogy az utolsó sorozat előtt a harmadik volt. A dobogón záráshoz is hibátlanul kellett ugrania. Megcsinálta. Aztán amikor mindenki elkönyvelte, hogy ezzel élete első világbajnokságán bronzérmes lett, az előtte álló olimpiai bajnok (és, mondom én, openly gay, másik szókészletből dolgozva: cuki) Mitcham, majd a versenyt vezető kínai is rontott. Daley meg ott maradt az arannyal a nyakában.

(Abba a maradék olvasótábor megtartása érdekében bele sem kezdek, hogy ilyen idősen az én életemben mely tevékenységek előzték meg intenzitásban a versenysportot. És azóta csak romlott a helyzet.)