Idekívánkozik (ugye?), hogy először nem is rádiós, hanem sportújságíró akartam lenni (pontosabban először kukás, mozdonyvezető, buszsofőr, ahogy mindenki más), aztán sportriporter, aki kiabálja, hogy gól, ha kell.

Ezután jött a rádiózás. (Illetve, mint láttunk, nem jött, de jöhetett volna akár.)

Kacérkodtam vele korábban is, de igazán csak azután, hogy rátaláltam a Radio Bridgen LBJ-re, aki anyámkorabeli nő, tizenhét évesen neki köszönhettem többek közt a Placebót meg Vonnegutot, sokat tehát. Azzal telt minden vasárnap este, hogy őt hallgattam, kezemet a REC-re téve.

És egy világ omlott össze, amikor kiderült, hogy nincs tovább, Muse és Manic Street Preachers helyett Modern Talking, LBJ helyett pedig B. Tóth László (BTL, nyilván) a folytatás.

Azóta nem akarok rádiós lenni.