A tervek szerint ma jön haza a blog apukája, szóval köszöntsük őt hangos hellóval, reméljük épségben, egészségben (kisebb májduzzanat nem számít) és boldogan tér vissza. (Beszámolót várunk, de nagyon.) Innentől végre nem csak az én nyüsszögéseimet kell olvasniuk a Kedves Látogatóknak, hivatalosan is mellékblogolóvá lépek elő. Szóval csak olyat írok majd ide, aminek értelme is van.

Nagyon nem szép dolog a nyártól, hogy így elkurvult az ősznek és 15 fokot is alig bírt magára erőltetni tegnap. De késő este jöttem haza és valami megmagyarázhatatlan nyugalom vett elő. Vastag, magasnyakú pulcsiba orrig bújva, és az iPodommal a fülemben vártam a villamosra és úgy éreztem, földig ér a lábam, erős vagyok és megingathatatlan. Mert ez már a megbízható és vacogós ősz, ami nagy falat lesz ugyan, mind lelkileg, mind szakmailag, de ez az én évszakom, minden ronda tulajdonságával együtt. Az októberi születésűek valószínűleg egyetértenek. Mert az ősznek még a nyár is behódol és belecsavarodik. Szóval végre járhatok zakóban, ingben és kesztyűben, végre nézhetem a várost a hídról, amint délután 5kor a sötétben tapogatózik és melengethetem a szanaszét tördelt kézízületeimet egy bögre teán.

Boldog szeptember 1-jét.

A mai nap küldetése pedig a színváltás, tudniillik szalmasárgából talán tisztességes szőkét csinálnak belőlem. Csak az IQm ki ne szívja a szőkítőpor.