Valahol én is unom ám az egészet.

2002 júliusában két nappal az Erzsébet-hídi csata előtt kezdtem dolgozni ott, ahol, és első munkám maga a blokád volt, meg az azt követő Kossuth téri tüntetés, utcai harcok, rendőrattak, könnygáz. Tizenhét évesen azt látni, hogy az egyik oldalon korombeli, remegő térdű rohamosztagosok sorakoznak, pedig szívük szerint otthon volnának, a másikon meg a barázdált agyú náciktól jóarcú gimnáziumi osztálytársaimig sokan, sokfélék, igen tanulságos volt.

És azóta is mindig mindenhol ugyanazok az arcok.

Néha már a keresztnevét is tudom annak, aki zászlót éget, fütyöl, kockakövet dob. Cinkosok vagyunk valahol, ő is ott, én is, ráadásul egy közértben vesszük a kenyeret. (Egyikükkel tényleg.)

És olaj is mindig van a tűzre. Péter szigorúan titkos tiszti múltját feledte el elénk tárni, Ferenc magát az igazságot.

Ilyenkor gyűlölöm a munkám, és nemcsak azt.