Ez személyes lesz, bár nem túl konkrét talán.

Emlékeztek, amikor nekivágtunk, tisztáztuk, nem a régi blog ez, tehát bár lesz benne szó baszásról meg érzelmekről, nem akarom kiadni magam és folytatni az ősblogban hagyománnyá vált a picsogást. A szegény bitadanit megint jól seggberakta az élet tematikát.

Aztán alig is esett szó baszásról meg érzelmekről (hol ezek hiánya, hol legendás titokzatosságom okán). A sebezhetőség persze megmaradt, de nem a blogon, az írásaimon át.

És most valahogy mégis azt érzem, jó volna leírni ide, hogy mi van.

Hát az, hogy pár hete csak tágra nyílt szemmel bámulom, amint megy tönkre körülöttem minden. Mint egy autista, szánalom.

Idő (és néhány végigforgolódott éjszaka) kellett hozzá, hogy belássam, nem megy, nem mehet ez így tovább, nem elég, ha sajnálom magam, amiért szaródik el az élet, hanem vissza kell szereznem, ami jó volt és ami most nincsen. Legyen az barátság, önbizalom, életkedv vagy vatevör.

Hogy tartozom magamnak annyival, hogy lendületet veszek, mint egy helyiérdekű Gyurcsány, és szembenézzek önmagammal. Hogy elmondom, mi bajom, és meghallgatom, mi a baj velem. Hogy segítek annak, aki (azt hiszem) ugyancsak bajban van, és hozzám hasonlóan titkolja - noha korábban mindent egymással osztottunk meg.

Hogy megküzdök a nekem fontos dolgokért és emberekért, mielőtt helyrehozhatatlan a kár.

És hogy hiszek benne, sikerül.