Vigyázat, tör elő belőlem az enciklopédikus igény meg a maratoni hossz megint. Foszlányok jönnek az elmúlt négy egyetemi évről, és logikai buktatók. Fiatal valamint erdélyi olvasóim számára talán új információk is.

Tisztán emlékszem például az első egyetemi bulimra. A Ráday utcában volt (tehát még a Sierra tequila akció featuring Dancing queen korszak előtt) és nem akartam részt venni benne. Aztán másfél óra alatt szereztem ott egy barátot, nagyjából másfél évre, megérte (tekintve, hogy ÁJK-s buliról mondom ezt, szinte sporttörténeti a pillanat).

Az első év amúgy főleg munkával telt, akkor írtam be magamat a 168 Órába, a második meg antiszociálisan, bár az sem volt éppen rossz időszak. Akkoriban még volt határidőnaplóm, így fontos ember benyomását kelthettem.

A harmadév lett a társasági kambek (van ebben némi iróna, csak nem tudom, hová mutat a hegye, mert hát inkább velkam volt az, mint kambek), gólya- és vizsgatemető táborokkal. Lényegében elég rossz instruktor lettem (válogatós, úgymond), de ennek eredménye, hogy majd' minden évfolyamról van egy-két jóbarátom (és persze az is ennek, hogy nem több).

Most (ideértve a tavalyi évet meg az ideit) megint sokat ülök az Ibolyában, eszem a város legrosszabb (és leglassabban megérkező) melegszendvicsét, és még többet kancsópartikon. Tulajdonképp a pénteken a tatai táborban töltött néhány óra sem volt rossz - bár így, 23 évesen tán nem kéne benevezni a kiöregedett felsőbbévesek gólyatáborokat végighaknizó Varga Kornél Emlékversenyére.

Szóval valahogy érezhetően itt a vége (öt előadássorozat, néhány fakultatív óra és három záróvizsga-előkészítő múlva, júniusban), s közben azon töröm a fejem, hogy ráhúzzak-e még három évet, a PhD-képzés álarca mögé bújva.