Kommunistázok. Nemzeti kommunistázok, az kettőt ér.

Most ugyanis, hogy megszűnt alólam a lap, ahová véleményt írtam, itt élem ki magam.

Az impulzus megint a jobbos tévéadóktól jött: az utóbbi napokban belefutottam, ahogy az Echón a Bárándy-klán legidősebb tagja kifejti, hogy besúgónak lenni hősies dolog volt, ő például ismerősei fényezésére használta a negyven éven át adódó alkalmat, majd Tőke Péter sci-fi író tette ugyanezt. Végül Szűrös Mátyás elemezte a hetet, arra a gondolatkörre építve, hogy az MSZP egy nagy SZDSZ.


A Hír Tv-n eközben Thürmer Gyula osztotta, hogy a Kádár-rendszer választási szisztémája demokratikus volt, végtére is senki nem firtatta, hogyan szavazott a kisember, bezzeg ma az ajánlószelvényeken rajta minden adat. Továbbá megtudhattuk, hogy az '56 utáni magyar szocializmust nem a forradalom tagadására, hanem az emberek akaratára alapozták, helyesen.

Nem beszélve most arról, hogy ugyanezekben a műsorokban példátlan gyakorisággal tűnik fel az Írószövetség egykori KISZ-titkára, minden idők legrosszabb magyar költője, Szentmihályi Szabó Péter, a valamikori pártlapos Bencsik András és Kun Miklós, aki történetesen a magyar kremlinológia Kun Miklósa.

A szándék, hogy tudniillik baloldali emberek fikázzák az MSZP-t, nem indokolatlan, a mezőnyt látva azonban fölvetődik: hol van ilyenkor Bayer Zsolt? Miért nem borítja rájuk az asztalt? Vagy miért nem idéz nekik Julien Benda Az írástudók árulása című kötetéből, amely köré komplett publicisztikai életművét építette? Miért nem ragad tollat, hogy leránsta a leplet a gazemberekről? Ahogy szokta (figyelem, stílbravúr következik):

Mátyás, Gyuszi, Péter és a többiek! Idefigyeljetek, mert utoljára szólok. Nem akasztottunk fel titeket '89-ben. Hagytuk, hogy azóta is belefújjátok a taknyotokat nemzetünk medencéjébe. Megbocsátottuk, amit évtizedekig velünk, apáinkkal műveltetek. Neked is Miklós, hogy négy évvel a rendszerváltás előtt nagyapád nevét akartad adni a Klinikák metróállomásnak. De most már elég legyen! Húzódjatok meg otthon, zabáljátok csendben a grenadír marsot, és ne merészkedjetek többé közénk, nincs szükségünk rátok!

Ugyanis nem szűnik bennem a félelem, hogy ezek az alakok (akik most lám ugyanúgy szerencsehozó talizmánként igyekeznek megérinteni Csermely Pétert és Pörzse Sándort, mint húsz éve Nagy Imre koporsóját) 2010 után már nem csak tévéstúdiókban tűnnek föl, és megkérik az árát ellenzéki tevékenységüknek. És bár gondolhatnánk, hogy ez legyen a jobboldal baja, ne tegyük.

(Bár talán kilóg a sorból, azt is elolvasnám, ahogy Oli bácsi elmagyarázza a legidősebb Bárándynak: attól, hogy valaki porcelánt tart otthon és mindig is csokornyakkendőt kötött a besúgói jelentések írásához, még nem lesz konzervatív.)