Mivel a futballal kapcsolatos bejegyzések itt mindig hatalmas kommentspirált húznak maguk után (nem), elárulom, hogy idén jó lesz az Inter. Nemcsak hogy menetrendszerűen megnyeri a bajnokságot, de jól is fog játszani, mert Mourinho zseniálisan igazolt. (Úgy, ahogy talán csak a közgazdász Wenger szokott: megerősített a csapatot, és közben pár milliós plusszal zárta a nyarat.) Tutira lesznek a múlthetihez hasonló szenvedések, de a Milan elleni meccs több volt mint biztató.

Ibrahimovics ugyan kiváló játékos, de túlságosan róla szólt az Inter, minden támadást neki kellett befejeznie. Eto'o szerintem nem számottevően rosszabb nála, és biztosan inkább illik a csapatba, vagyis alighanem pénzmozgás nélkül is megérte volna a csere. Ehhez képest jött vele 45 millió euró, abból meg például Sneijder, aki elég jól mutatkozott be. Milito és Motta úgyszintén.

Ráadásul bár nem hittem benne, Lucio is jó vételnek tűnik, érkezésével pedig végre a padra szorulhat Materazzi. Így a néger Balotelli lesz az egyetlen olasz a csapatban, mutatóba.

Ez az Inter akár már a Barcelonát is elkaphatja, de nem ez a lényeg, hanem hogy idén talán nem történik meg, ami az utóbbi években, vagyis hogy hiába van meg április elejére a bajnoki cím, addigra kiesünk a BL-ből. Ha meg hozzáveszem, hogy az első gól után rendre ellustuló Ibrához képest az Eto'o-Milito páros (Sztankoviccsal meg Sneijderrel kiegészülve) még lelkesnek is tűnik, még jobb a helyzet.

Elfelejtettem beblogolni, hogy a Szigeten beleütköztünk a valószínűleg a Tumblr-fröccsözésről érkező Uj Péterbe, aki annyira részegen kóválygott, hogy hiába kiabáltuk neki, hogy cvikli meg hogy reblog, nem reagált.

Ez tegnap jutott eszembe, amikor az SZDSZ elnökével egyidőben hagytuk el az Akácfa utcai Fogasházat, és Retkes Attila úgymond nem elsőre találta meg az autóját. Igaz, ő nyilván nem ivott vezetés előtt.

Nem örülök a Debrecen sorsolásának, mert közepes erősségű csoportba került. Pedig a két véglet valamelyikét reméltem: hogy jön a Barcelona és az Inter, és láthatom őket, vagy hogy egy könnyebb csoportban (kvartettben, ahogy a sportújságírók mondják), mondjuk az Alkmaar és az Olimpiakosz ellen, a pontszerzés sem lehetetlen.

Ezeket a csapatokat össze is sorsolták (az Intert már előre féltem a kijeviektől meg a tatároktól), a Loki viszont három, nála sokkal erősebb ellenfelet kapott. A Liverpool, a Lyon és a Fiorentina helyett (hiába sztárcsapatok, bár az utóbbi talán nem az) azonban szívesebben néztem volna a kedvenceimet vagy akár a Realt.

Annyi baj legyen.

Arról beszéltek az imént, a Debrecen BL-főtáblára jutása kapcsán a tévében, hogy a lelátón ülők jó része nem emlékezhet a Ferencváros nagy menetelésére, az utóbbi húsz év legnagyobb hazai klubsikerére, mert legfeljebb óvodáskorú volt.

Én tizenegy voltam és a Fradi serdülő B-csapatának (csere)kapusa. Egy évvel később hagytam abba, ahogy világos lett, hogy nem lesz belőlem még csak élvonalbeli játékos sem. (A gyanúm igazolódott: a csapatból, ahonnét elsőként szálltam ki, végül egyetlen játékos lett profi. Az NB II-es Fradi tavaly lepasszolta Ceglédre. Azóta visszafogottabban röhögök a magyar futballistákon: Dávid volt közülünk a legtehetségesebb.)

A '95-ös csapatról amúgy csupa jó emlékem van. Azt hiszem, a mai Debrecen képességeit tekintve elmarad tőle, de igyekezetben nem. Ez sem akármi, látva az utóbbi évek eredményeit, hogy egy magyar csapat már Kazahsztánba vagy Albániába sem megy esélyesként.

A BL-főtábla és hogy a válogatott a döcögő játék ellenére kijuthat a világbajnokságra, azt eredményezi, hogy ősszel megint lesz (a kötelességen túl) miért magyar focit nézni, meccsre járni. Ez jó hír, attól függetlenül, hogy ez egyszer következik-e valami belőle. (És ilyenkor meg is jön a kedv: a dánok elleni nyitómeccsen még nem, a három győzelem után következő Málta ellenin viszont már teltház volt a stadionban, ahogyan ma, és ahogyan a két szeptemberi selejtezőn meg az őszi kupameccseken is az lesz.)

Meggyógyultam, kipihentem, és sokfelé jártam a hétvégén, írnám (és bővebben), ha írnék mostanában ilyesmit. Énblogot, úti rajzot. Helyette újabb panaszkönyv-bejegyzés, hétvégi tapasztalatok alapján. A MÁV fikázásának természetesen alacsony a sportértéke, úgyhogy próbálok fölülemelkedni, arccal az objektivitás felé.

A Budapest-Őriszentpéter táv 278 kilométer, (elvben) átszállás nélkül. A menetidő 5 óra 3 perc, ami 55 kilométeres óránkénti sebességet jelent. A járat a Ljubljanába tartó Citadella nemzetközi gyors.

Mármost:

1) a nemzetközi gyors 16 helyen áll meg a határig, így Pétfürdőn, Hajmáskéren, Devecseren, Jánosházán, Zalabéren és Őriszentpéteren. Utóbbinál, úticélomnál maradva: az 1200 fős település néhány éve az ország legkisebb városainak egyike. Szavam se lenne, ha a gyors Zalaegerszeg után csak Szlovéniában állna meg és én személyvonatra kényszerülnék.

E logikával (hogy tudniillik egy nemzetközi járat ne álljon meg szűk húszkilométereneként) az állomások kétharmadát és nagyjából félórát lehetne spórolni. Felteszem, a falusiak megszokták, hogy nem áll meg náluk az expressz, helyette csönd van és jó a levegő. (Pétfürdőn nem jó.)

2) az ötórás utazás csak elvben volt átszállás nélküli. Boba és Ukk között júliustól decemberig pályarekonstrukció zajlik, buszra kell szállni, majd vissza a vonatra. (Ebbe nem kötök bele: túl lehetett élni annak reményében, hogy ha elkészül, jobb lesz.)

3) ebből adódóan azonban csak Ukktól közlekednek a járaton megszokott szlovén vasúti kocsik, amelyek bár nem újabbak a hazaiknál, valamivel tisztábbak, legalább a műbőrülést lecserélték bennük s a nyolcszemélyes kupét hatfőssé alakították. Vagyis az út első 181 kilométerén az ember egy saccra 35 éves, dzsuvától ragadó vonaton utazik, szerencsétlen esetben hét társával együtt egy öt négyzetméteres ketrecben. Cserébe nem kell helyjegyet, pótjegyet fizetnie. Más megközelítésben: meglehet, hogy állnia kell.

Kitérő: az európai országok mindössze felében jártam eddig, de szinte mindegyikben ültem vonaton. Nincs kétségem afelől, hogy a térségbeli vasúttársaságok egyike sem igen übereli a MÁV-ot, de nemzetközi vonaton ilyen silány szolgáltatást (lassúságot, koszt, kényelmetlenséget egyidejűleg) még nem tapasztaltam. Se Bukarest vagy Déva, se Krakkó, se Prága, se Koper felé, pedig ébresztett már román határőr és büntetett szlovák kalauz.

Eszemben sincs a hollandiai kényelmet vagy a németországi precizitást idehaza számon kérni (bár lehet, hogy egyszer nem ártana), annál északabbra pedig nem is jártam. Portugália viszont jó példa: Magyarországgal megegyező méretű és lélekszámú ország, ráadásul nem számottevően gazdagabb. Lisszabonból mindkét irányba (keleti és nyugati irány ott nemigen van) utaztunk, és úgy tapasztalatuk, hogy az InterCity vonatok azt nyújtják, ami várható: el lehet velük jutni az egyik városból a másikba emberhez méltó körülmények között, a mi jobb karban lévő IC-vagonjainkra emlékeztető kocsikban és a hazaihoz hasonló áron.

Csakhogy ez ott az alsó kategória, fölötte az AP (Alfa Pendular) vonatok vannak, amelyek félórával gyorsabban teszik meg a Portóig tartó utat, a jegy 20 helyett 28 euró, cserébe kényelmesek. (Annak alátámasztására, hogy igényeink nem eltúlzottak: mi az olcsóbb megoldást választottuk.)

Szerintem ez az a szolgáltatás, amiért egy, az átlagosnál szegényebb európai államban pénzt lehet kérni. Merthogy (ezzel visszakanyarodva Magyarországra) az utazás ára az, ami miatt ezt elkezdtem írni.

4) ugyanis (és most kapaszkodjunk az Ajkán felszállt emós fiú által félig elfoglalt olajzöld műbőrkarfába) ez az utazás 3790 forintba került.

És akkor itt kínálkozik néhány érdekesség.

Például hogy Őriszentpéter ennél gyorsabban, alig négy és fél óra alatt is elérhető Budapestről vasúttal, méghozzá három átszállással, és húsz kilométerrel többet (297-et) utazva. Nem vicc: a Székesfehérváron és Veszprémen át vezető pálya állapota olyan siralmas, hogy a Győr felé kerülő IC egy órával előbb ér Szombathelyre, mint a szinte nyílegyenesen haladó gyorsvonat.

Igaz, a hosszabb távon a helyjegy miatt az utazás ára 4875 forint. A retúré tehát lényegében tízezer. Kicsit több, mint amennyiért a göteborgi (egy útra szóló) repülőjegyemet vettem nyáron. (Hogy Lisszabon és Madrid között két éve ennél valamivel kevesebbért repültünk oda-vissza, szóba sem hozom.) Tájékoztatásul: a havi nettó átlagkereset 120 ezer.

Nincs jó megoldás, hiába kényelmesebb az IC, a háromszori átszállás (főleg csomagokkal) kiegyenlíti a különbséget.

Ennek fényében legalábbis fölbasz, amikor azt olvasom: nem szabad megengedni, hogy egy vállalkozás (amely az államvasúttal ellentétben költségvetési támogatásra nem tart igényt) buszjáratokat indítson Zalaegerszegre, tudniillik a jelenleg zajló pályafelújítás eredményeként "néhány éven belül az expressz-járatok menetidejét megközelítő szintre csökken majd a gyorsvonatok menetideje", a konkurencia pedig rosszul jönne a MÁV-nak.

Egyébként én is szívesebben utazom vasúton. Csak ne tartana közel három órán át a 132 kilométeres út Balatonfüredig, négy órán át Keszthelyig. Ne késne legalább félórát minden járat nyáron a Balaton környékén. Ne tudnám, hogy a hetvenes években ugyanannyi idő alatt lehetett eljutni az Őrségbe, mint ma. Ráadásul ugyanazokon a síneken, ugyanazokkal a szerelvényekkel.

_____

Nemhogy közlekedésmérnök, közgazdász sem vagyok. Mégis kételkedem benne, hogy a legtöbbször ma is forgalmi személyzet, kalauz (és persze sokszor utas) nélkül működő mellékvonalak újból belengetett megszüntetése oldaná meg a MÁV gondjait, miközben a pénztárosok továbbra is értetlenkednek, ha valaki teljes árú jegyet kér. Hogy annak ellenére vonatra száll, hogy nem közalkalmazott, rokkant és még vasutas sincs a családjában.

Miközben a 65 éven felüliek ma is ingyen utaznak, noha a fiatalabb nyugdíjasok is csak jelképes összeget fizetnek: évente öt alkalommal 90 százalékos kedvezménnyel, vagyis pár száz forintért juthatnak el akár az ország másik végébe és vissza. Miközben a közalkalmazottak évi tizenkét retúrútjának felét az állam fizeti.

_____

Nem jutottunk közelebb, csak kikívánkozott belőlem, amin az odaúton agyaltam meg amit Zoli is feszeget: hogy mit érünk, mit ér a pénzünk és hogy esetenként mennyire nem kapunk érte semmit.

(Képek: innen és innen.)

Nem haltam meg a Szigeten, sem utána, bár a szokásos, torokfájással, kényszerű némasággal és izomfájdalmakkal járó kór elkapott pár napra.

Mivel időközben eltelt közel egy hét, csak röviden: mindkét nagyon várt koncertet élveztem, mondhatni, bejött, amit vártam. A Manic Street Preachers akárha a best of lemezét játszotta volna, a Placebo pedig az új dobossal tényleg erősebb lett. Előbbin egyébként az első félórában olyan kevesen voltak, hogy Évivel felküzdöttük magunkat a kivetítőre.

Amúgy meg bármennyire is bele lehet kötni évről évre a Sziget koncertkínálatába, lassan nincs olyan (valamikori) kedvenc együttesem, előadóm, akiket ne hoztak volna el. REM, Suede, Pulp, Radiohead, Nick Cave, Placebo, Manic Street Preachers, The Killers, Muse - nem tudom, hiányzik-e bárki is ebből a sorból (nem számítva a nyilván nem a Hajógyárira termett U2-t). És akkor a Morcheebáról vagy a Manu Chaóról nem beszélek, akiket szintén itt láttam élőben.

Szóval ha bele is ragadtak a szervezők a kilencvenes évekbe, valószínűleg velem együtt tették.

Ma két, hetek (tágabb értelemben: évek) óta várt koncerttel folytatódik a Sziget, és közülük a Placebo föllépését várom kevésbé. Ez meglepő lehet azok számára, akik emlékeznek, hogy tinédzserkorom nagyrészét azzal töltöttem, hogy az ő dalaikra szomorkodtam és örültem, mikorhogy, de így van.

Egyrészt mert bár a 2001-es ittlétükről lemaradtam, kétszer is láttam őket élőben. Másrészt mert ezek közül egyértelműen a szigetes (2006) program volt a gyengébb: rutinszerűnek éreztem, olyannak, ami lehetett volna (és nyilván volt is) akár Szingapúrban vagy Madridban. A hat évvel ezelőtti budapesti koncertjük viszont máig az egyik legjobb zenei élményem.

Végül: jobban szeretem az együttes első három albumát, mint a következő hármat, előbbiekről azonban a jelenlegi turnén csak négy számot játszanak, a 2000 előttiek közül pedig csak az Every you, every me-t. Vagyis arra számítok, hogy az este egyik felében az új, Battle for the Sun című lemez dalai szólnak majd, a másik felében meg főleg az előző, a Meds slágerei.

Ami miatt mégis nagyon kíváncsi vagyok, az, hogy a Placebo új dobossal jön, az új album pedig (talán éppen a korábban egy punk rock zenekarban játszó Steve Forrest hatására) keményebb az előzőeknél.



Mégis nagyobb bennem a várakozás a Manic Street Preachers miatt. Hiába hogy a legjobb lemezeiket bő tíz éve csinálták, az idei Journal for Plague Loverst megelőző három albumuk pedig csak közepes. Ezt a nyári setlistjeiket elnézve ők is tudhatják, ugyanis a például a szerbiai Exit fesztiválon játszott dalok nagyobb része az 1992 és '98 közötti időszakból való. Remélem, ez ma este is így lesz.

Még akkor is, ha az új lemez, amelynek különlegessége, hogy az együttes majd' tizenöt éve eltűnt gitárosa, Richey Edwards szövegeire épül, kitűnő, olyan, mintha '95-ben vették volna föl, ami az esetükben zseniálist jelent. (Edwards nem volt tehetséges zenész: eredetileg a banda sofőrje volt, utóbb a színpadon is inkább csak úgy tett, mintha gitározna, ám ő írta az MSP dalszövegeinek jórészét.)

A walesi kommunistákat amúgy a tizenegy évvel ezelőtti This is my truth, tell me yours idején szerettem meg, de később, valamivel a Placebo után (vagyis nem realtime, inkább visszamenőleg) lettek a kedvenceim, és valószínűleg nincs olyan együttes, amelynek a számait azóta többet hallgattam volna. Elfogultságomat mutatja, hogy a frontember James Dean Bradfield popos szólóalbumát 2006 legjobbjának találtam, első hat lemezüket pedig mostanában is rendszeresen hallgatom.

Ráadásul a publikus felvételek alapján koncerten is erősek.

Lily Allennel meg vagyok elégedve: ahhoz képest, hogy a Fuck you az egyetlen dala, amit ismertem, tetszett a koncertje. Rádióbarát volt persze, vagyis profi, de azért hangulatos. (Tomi valószínűleg a kiejtésére is ráizgult volna.)

További felismerések:

• a fröccs felháborító módon mindenhol ásványvízből készül, ami mögött állítólag a Coca Cola van
• minden porban fetrengő, fullkész francia és holland borotválja a hónalját és a mellkasát, 90 százalék a hasát is
• a buzisátor olyan, mint a cirkusz: légtornászok és mutatványosok ugrálnak meg kánkánoznak a színpadon, jó ha ötpercig bírod, épphogy bohócok nincsenek, bár ha a szó egyéb jelentéseire gondolunk, talán belőlük van a legtöbb
• most, hogy már churros meg kakasherepörkölt is van, bármit lehet odakint enni

Egyébként pedig ismét igazat adok Bedének: a Sziget (az amúgy javuló koncertkínálattól függetlenül) alighanem a legmenőbb dolog, ami Magyarországon húsz év alatt történt. Legitim gyűlölni a tömeget vagy lakossági technóra pörögni máshol, de az irracionális pfujolást, amit látatlanban annyian művelnek, nem értem.

Én leginkább talán azt élvezem, hogy az évente kétszer és a hetente kétszer látott barátaimmal (meg az övéikkel) is ugyanolyan jó kint lenni.

Mindjárt Sziget, ahol idén csak két napot töltök. Tavaly a munka (hol a szerkesztőségből mentem ki tizenegykor, hol oda érkeztem meg hajnalban), idén meg az önmérséklet lett úrrá rajtam: mivel a várós koncertek (amelyeket a következőkben, akárha Ricsi volnék, beillesztett videók sorával vezetek majd föl) szombatra koncentrálódnak, a többi napon súlyos tízezreket spórolok meg.

Ma este talán Lilly Allen/Calexico és Backyard Babies, amilyen sokoldalú vagyok.

Ugyanakkor öröm, hogy mától újabb bő öt éven át baszogathatom joggal Zolit azért, mert öreg.

Kőszeg Ferenc: K. történetei

Vélhetően a blog eddigi leghosszabb bejegyzése következik. Olvasónapló, úgymond.

A szerző, Kőszeg számomra új felfedezett: ellenzéki és lapszerkesztői múltját hírből ismertem, politikai pályája azonban jóval azelőtt véget ért, hogy érdeklődni kezdhettem volna utána. Tudtam, hogy ő vezeti a Magyar Helsinki Bizottságot, de feltételeztem, hogy inkább tiszteletbeli elnöke a szervezetnek, s bölcsészként a jogvédelmet meghagyja a jogászoknak. Ebben valószínűleg tévedtem.

A Magyar Narancsban megjelenő visszaemlékezéseit viszont a kezdettől lebilincselőnek találtam: jó ideje csak ezek miatt vettem, veszem meg a lapot. Örültem hát a belőlük kiadott könyvnek, főleg amikor kiderült, hogy a tárcanovellákon kívül más (elsősorban a fiatalkoráról és ötvenhatos élményeiről, illetve felesége haláláról szóló) írásokat is tartalmaz. Ez azért volt jó hír, mert a könyv gerincét, a K. történeteit nem először, hanem újraolvastam a napokban.

Ezen írások után ismertem meg az SZDSZ történetéről alkotott véleményét, és készítettem vele interjút. (Kummer Jani portréját ebből ollóztam ki, a szöveg azonban a közönség számára már nem elérhető.)


És akkor a könyvről.

Kőszeg kegyetlen prózaíró. Noha valószínűleg nem ez a mainstream értelmezés, de iróniája gyakran csap át cinizmusba, esetenként rosszindulatba azokkal szemben, akikkel mára megromlott a viszonya. Ez veszélyes, ám mert Kőszeg önmagával is szigorú, nem hitelteleníti az elbeszélést.

Ami a szigorúságot illeti, az főként magántermészetű. A szerző bár büszkeséggel számol be házasságtörő viszonyairól, elismeri, féltékenység gyötörte, amikor felesége is komolyan vette, hogy kapcsolatuk nyitott, és másnál vigasztalódott. Bevallja, hogy az elvárhatónál kevesebb időt töltött a haldokló asszonnyal, s hol képviselői, hol jogvédői munkája és az azzal járó külföldi utak, hol kényelmessége okán maradt ki otthonról, amit nem egyszer gyerekei tettek szóvá, anyjuk helyett.
_____

Kőszeg, akármilyen furcsán hangzik is, gyerekként kommunista volt. Leplezetlenül ír a Rákosi és Révai iránti, kora tinédzserkori rajongásáról, arról, hogy hatodikos korában a Családom című házi dolgozatát egy Engels-idézettel vezette föl, majd megemlítette benne, hogy apai nagyapja ugyan "haladó gondolkodású ember, de polgári világnézetét egyelőre még nem sikerült meghaladnia". Hitét illusztrálja, hogy '56 október 23-án meglepte, hogy a rádió épületének ablakából könnygázgránátokat dobtak a felkelőkre, noha ezzel az eszközzel köztudomásúan a kapitalista kormányok igyekeznek megtörni a munkásság ellenállását. Ugyanakkor meggyőződése volt, hogy az ávósok csak vaktölténnyel lőnek az utcán.

Mindezt tanulságos ma olvasni, amikor olyanok láttatják magukat forradalmárnak, akik gyaníthatóan az események közelében sem jártak. Kőszeg (aki talán épp a múltjukat újraírókat, újraélőket figurázza ki a legnagyobb élvezettel) nem tesz így: elárulja, hogy lázasan, vakarózva, ágyban töltötte a nemzet legszebb napjait, miután az unokaöccsétől elkapta a bárányhimlőt, az egyetlen gyermekbetegséget, amelyen előzőleg nem esett át.

Mégis világos, hogy K. életét, gondolkodását megváltoztatta a forradalom; november negyedikén belátta, hogy a Kádár-rendszert nem lehet elfogadni. Voltaképpeni ellenállása is ezután kezdődött: naivitását mutatja, hogy előbb a városban őrködő szovjet katonákat igyekezett meggyőzni jelenlétük helytelenségéről, majd néhány társával röpcédulázásra adta a fejét.

A pártucat, Középiskolásokként aláírt falragasz kihelyezése után Kőszeget egy, az egész országot behálózó iskolai szervezkedés gondolata villanyozta föl, amelyből persze semmi sem lett. Hogy egy évvel a forradalom után mégis őrizetbe vették, alighanem az elismerés iránti vágyának köszönheti: a szervezkedés utóbb hamvába halt tervéről Franzként aláírt levélben tájékoztatta Bécsben élő ismerősét. A levél azonban nem ért célba, hanem a Politikai Nyomozó Főosztály kezébe került.

Ám az elbeszélés ezután sem lesz hőstörténet: Kőszeg több napi hallgatás után, de még mielőtt alaposan elverték volna, elárulja a társai nevét. Egyiküké kivételével, hogy azért mégse minden úgy alakuljon, ahogy az állambiztonságiak várják. K. pedig hálát ad, hogy ügyüket nem tavasszal, hanem csak '57 októberében vették elő, így könnyebben megúszták. Bár kihallgatói a halálbüntetés lehetőségével ijesztgették, az a tény, hogy egyidejűleg az ország összes egyeteméről kizárták, levont a fenyegetőzés értékéből.

Kőszeg érdekében családi kérésre Szeged polgármestere (aki az illegalitás éveiben kapcsolatban állt K. kommunista nagyapjával) járt közben. Az akkor tizennyolc éves fiút mégis kis híján beszervezik: miután hetek óta nem zuhanyozhatott, már olyannyira vágyott egy kád vízre, hogy majdhogynem igent mondott az ifjúságvédelmi alosztály vezetőjének invitálására. De nem tette. Ügye pedig olyan megnyugtatóan (ügyészi figyelmeztetéssel) zárult, hogy K. mégiscsak elkezdhette az egyetemet.
_____

A bevezető írások segítenek megérteni, a valaha a marxizmussal kacérkodó Kőszeg hogyan lett a Kádár-rendszer csekély létszámú ellenzékének tagja. A K. történeteiből pedig sok minden megtudható a Beszélő és a SZETA működéséről, a szerkesztői állásából kirúgott, utóbb eladóként dolgozó főhőst érő retorziókról (így a Demszky Gábor által megörökített követésről, amely ellen még Gobbi Hilda, Illyés Gyula és Major Tamás is tiltakozott) és a rendszerváltás éveiről. A legtöbbször közismert eseményeket Kőszeg magánemlékei színezik.


De megtudjuk azt is, hogy miután 1944 kora őszén az ötéves K. a belvárosi lakásukról mesél a Széna téri panzió házmesternőjének, anyjával alig sikerül időben elmenekülniük a detektívek elől a Slachta Margit vezette Thököly úti rendházba, s hogy gyerekkorában Szegeden a klerikális reakció elleni küzdelem jegyében Záporiné Nagypénteken sonkás zsömlét, Hosszúnapkor, a zsidó böjtnapon pedig minyont osztogatott a gyógyszertári munkásoknak: aki nem evett, azonnal följelentette.

A K. történetei alighanem az én generációmnak mondja a legtöbbet. Meglehet, hogy a kortársak közül sokan csak a fejüket ráznák olvasás közben.

"Sosem lottóztam, ha valaki rá akart beszélni, azzal hárítottam el, hogy nem akarom holmi nyereményre elhasználni a szerencseadagomat. Szükségem van rá, hogy megússzam az ostobaságaim, a pechek következményeit. Megúsztam a börtönt, megúsztam, hogy beszervezzenek ügynöknek, megúsztam a gyomorfekélyt, a gyomorvérzést, az állástalanság éveit. Szerencsés vagyok? Ehhez túl sok a halott a közelemben. Körülvesznek, néznek, nem tudom eldönteni, hogy harag, szemrehányás vagy megbocsátás van-e a tekintetükben."

Nem értem én ezt a Szólaljon már meg Sólyom László! mémet. Pedig sokan írják ki magukból ezt naponta a Facebookra (is).



Egyfelől olyan ez, mint amikor szocialista üzemi lapok zárták azzal a vezércikket, hogy "e helyről (a lámpagyárból, a húskombinátból) üzenjük az Egyesült Államoknak, hagyjon fel a fegyverkezéssel", másfelől nem látom be, mi változna, ha a köztársasági elnök minden egységnyi romagyilkosság után elmondaná, ami ilyen helyzetekben tőle telik. Vagyis hogy nem helyesli a cigányok megölését és azokat a politikai játszmákat sem, amelyek népszerűséget akarnak kovácsolni belőle.

Álproblémának érzem, na, hogy miközben romákra lövöldöznek, addig a köztársasági elnök agendájával törődünk. Ráadásul kételkedem benne, hogy a cigánytelepek szélén élőket megnyugtatná néhány keservesen artikulált mondat, hogy azoktól nagyobb biztonságban éreznék magukat, hogy erre várnának. Gyanítom, inkább a tettesek fölkutatását várják, és ez a habverés másoknak fontos.

(Disclaimer: anélkül, hogy belemennék a Sólyom megítéléséről szóló vitába, elárulom, hogy látatlanban sokkal többet vártam tőle. A 168 Órában én voltam a fő támogatója, bár olyanra, aki úgy gondolta, Szili jobb választás lenne, nem emlékszem. Beiktatása után két évvel is viszonylag jó véleménnyel voltam róla, amit hivatala megelégedéssel nyugtázott. Ma azonban Fodor SZDSZ-elnökségéhez tudnám hasonlítani a működését: sokszorosan igazolta a szkeptikusok minden, eleinte igazságtalannak tűnő vádját.)

Négy napig nem volt számítógépem, amit csak ahhoz a kínzó tapasztalathoz tudok hasonlítani, mint amikor egy tizenöt éves fiúnak eltörik a csuklója.

Ahelyett, hogy a '96-os PC World szellemét idézném még, rácsodálkozva, mi mindenhez nélkülözhetetlen a komputer, csak annyit mondok: szombat óta várt (az értesítéseket meg a spameket, köztük amiket egymásnak küldözgetünk, nem számítva) ötven levél, kétszáz blogbejegyzés, időközben nem tudtam normálisan zenét hallgatni, pénzt átutalni, a Debrecen győzelmére fogadni és így tovább. És akkor vegyük hozzá, hogy nyár van, én pedig nem dolgozom - vagyis ezekben a napokban van ténylegesen a legkevésbé szükségem számítógépre.

(Nyilván mindenki vigasztalhatatlan, hogy ez a szünet azt eredményezte, hogy a Tour de France után az úszó világbajnokságról sem írok terjengősen, noha Jókai-alaposságú bejegyzést terveztem az úszódresszek, a felhajtóerő és a világcsúcsok kapcsolatáról.)