Arról beszéltek az imént, a Debrecen BL-főtáblára jutása kapcsán a tévében, hogy a lelátón ülők jó része nem emlékezhet a Ferencváros nagy menetelésére, az utóbbi húsz év legnagyobb hazai klubsikerére, mert legfeljebb óvodáskorú volt.

Én tizenegy voltam és a Fradi serdülő B-csapatának (csere)kapusa. Egy évvel később hagytam abba, ahogy világos lett, hogy nem lesz belőlem még csak élvonalbeli játékos sem. (A gyanúm igazolódott: a csapatból, ahonnét elsőként szálltam ki, végül egyetlen játékos lett profi. Az NB II-es Fradi tavaly lepasszolta Ceglédre. Azóta visszafogottabban röhögök a magyar futballistákon: Dávid volt közülünk a legtehetségesebb.)

A '95-ös csapatról amúgy csupa jó emlékem van. Azt hiszem, a mai Debrecen képességeit tekintve elmarad tőle, de igyekezetben nem. Ez sem akármi, látva az utóbbi évek eredményeit, hogy egy magyar csapat már Kazahsztánba vagy Albániába sem megy esélyesként.

A BL-főtábla és hogy a válogatott a döcögő játék ellenére kijuthat a világbajnokságra, azt eredményezi, hogy ősszel megint lesz (a kötelességen túl) miért magyar focit nézni, meccsre járni. Ez jó hír, attól függetlenül, hogy ez egyszer következik-e valami belőle. (És ilyenkor meg is jön a kedv: a dánok elleni nyitómeccsen még nem, a három győzelem után következő Málta ellenin viszont már teltház volt a stadionban, ahogyan ma, és ahogyan a két szeptemberi selejtezőn meg az őszi kupameccseken is az lesz.)