"Ebben a tekintetben csodálatosan rendbe is jött minden, s mégis, éppen most, csúnyán elromlott valami más.

Ez volt a bajom, amikor Medve széttépte a füzetünket, bár neki fogalma sem lehetett róla, hogy bennem romlani, pusztulni kezdett valami. Olyasmi, ami eddig még soha nem romlott el - a legnehezebb, legnyomorultabb időkben sem -, annyira, hogy eddig nem is tudtam a létezéséről, szakadatlan működéséről, szükségességéről; csak most, amikor szívszorongva láttam, hogy a zsíros kenyéren és a jókedvünkön kívül, valamennyi ismert és néven nevezhető, fontosnak vélt dolgon kívül még mi minden hiányozhat az embernek, s hogy a nyomorúságnak még másféle, elképzelhetetlen rétegei is léteznek. Lehet mélyebbre esni a földnél.

Pedig biztosan álltam a lábamon, sőt áradt bennem a harsány boldogság - nem tudom másnak nevezni -, mint a vonaton, amikor Orbán Elemér almáival labdáztunk ötösben. (...) Most végre oldódni kezdett bennem a bűntudat, a rettegés és a gyűlölet görcse; már nem kellett félnem, hogy örök életemre nyomorékká tesz. Fellélegeztem. Kiegyenesedtem. Lelkendeztem jókedvemben. Tulajdonképpen nem hiányzott semmim, csak a régi rosszkedvem.

De ez hiányzott. Sosem képzeltem volna, hogy erre is szüksége van az embernek. Hányszor néztem valaha, az ősidőkben, a gyakorlótér széléről vágyakozva Merényiéket, amint rúgták a labdát. Most én is velük rúgtam boldogan. Teljesült a vágyam, de ezzel el is pusztult, s vele együtt más is romlani kezdett. Arra vágytam most, hogy ne csak rúgjam a labdát, hanem kívülről is nézzem vágyakozva.

Egészen kicsi és névtelen rossz nyugtalanság telepedett meg a jókedvem alján. (...) Mindenből hiányzott a régi keserűség éles, tiszta íze."