A rádiózás iránt táplált gyerekkori képzelgéseimről már írtam itt és itt.

Műsorvezetőnek készültem tehát, és meggyőződésem, hogy jól csinálnám, ha lehetne (persze nem lehet). Ma is álmodok még azzal, hogy a kedvenc zenéimet játszom valahol heti néhány órában. És itt a heti néhány órán a hangsúly.

Igen, a Petőfi adóról lesz szó.

Tisztázzuk: a régi Petőfi botrányosan szar volt. Megsárgult (képzavar, ja) kabarétréfákat válogatott össze a Teddy, akinek annyi humora se, mint Áder Jánosnak, a tévében is látható futballmeccseket közvetítettek körkapcsolásban, meg volt vízállásjelentés és délelőttönként néhány egészségvédelmi tipp. Éppúgy, mint 1983-ban.

Ezzel valamit kezdeni kellett.

És a fiatalos közrádió jó ötlet.

De nem úgy, hogy elindítjuk Csillag János vagy Such György iPod-ját, és azt mondjuk, barátaim, mától az a közszolgálat, ha másfél óránként felcsendül a Phonenix vagy az EmilRulez valamelyik száma.

Persze a Petőfi most egy hallgatható (ilyen értelemben tényleg unikális) kereskedelmi rádió. És nem azért, mert a popzene ne volna kultúra (mint azt az ORTT gondolja). Hanem mert itt szó sincs változatosságról. Elhiszem én, hogy az alternatívból brókerré lett közgazdászok ezt a rádióbarát popot hallgatják 7/24, és hogy vicces, amikor klasszikusokat osztrák dj-k dolgoznak föl. De hol marad, ami nem ez?

A Faithless, Busta Rhymes, Norah Jones vagy DMX valahol jó. Ám hazugság, hogy máshol nem hallható, s hogy terjesztésük misszió volna.