Ma két, hetek (tágabb értelemben: évek) óta várt koncerttel folytatódik a Sziget, és közülük a Placebo föllépését várom kevésbé. Ez meglepő lehet azok számára, akik emlékeznek, hogy tinédzserkorom nagyrészét azzal töltöttem, hogy az ő dalaikra szomorkodtam és örültem, mikorhogy, de így van.

Egyrészt mert bár a 2001-es ittlétükről lemaradtam, kétszer is láttam őket élőben. Másrészt mert ezek közül egyértelműen a szigetes (2006) program volt a gyengébb: rutinszerűnek éreztem, olyannak, ami lehetett volna (és nyilván volt is) akár Szingapúrban vagy Madridban. A hat évvel ezelőtti budapesti koncertjük viszont máig az egyik legjobb zenei élményem.

Végül: jobban szeretem az együttes első három albumát, mint a következő hármat, előbbiekről azonban a jelenlegi turnén csak négy számot játszanak, a 2000 előttiek közül pedig csak az Every you, every me-t. Vagyis arra számítok, hogy az este egyik felében az új, Battle for the Sun című lemez dalai szólnak majd, a másik felében meg főleg az előző, a Meds slágerei.

Ami miatt mégis nagyon kíváncsi vagyok, az, hogy a Placebo új dobossal jön, az új album pedig (talán éppen a korábban egy punk rock zenekarban játszó Steve Forrest hatására) keményebb az előzőeknél.



Mégis nagyobb bennem a várakozás a Manic Street Preachers miatt. Hiába hogy a legjobb lemezeiket bő tíz éve csinálták, az idei Journal for Plague Loverst megelőző három albumuk pedig csak közepes. Ezt a nyári setlistjeiket elnézve ők is tudhatják, ugyanis a például a szerbiai Exit fesztiválon játszott dalok nagyobb része az 1992 és '98 közötti időszakból való. Remélem, ez ma este is így lesz.

Még akkor is, ha az új lemez, amelynek különlegessége, hogy az együttes majd' tizenöt éve eltűnt gitárosa, Richey Edwards szövegeire épül, kitűnő, olyan, mintha '95-ben vették volna föl, ami az esetükben zseniálist jelent. (Edwards nem volt tehetséges zenész: eredetileg a banda sofőrje volt, utóbb a színpadon is inkább csak úgy tett, mintha gitározna, ám ő írta az MSP dalszövegeinek jórészét.)

A walesi kommunistákat amúgy a tizenegy évvel ezelőtti This is my truth, tell me yours idején szerettem meg, de később, valamivel a Placebo után (vagyis nem realtime, inkább visszamenőleg) lettek a kedvenceim, és valószínűleg nincs olyan együttes, amelynek a számait azóta többet hallgattam volna. Elfogultságomat mutatja, hogy a frontember James Dean Bradfield popos szólóalbumát 2006 legjobbjának találtam, első hat lemezüket pedig mostanában is rendszeresen hallgatom.

Ráadásul a publikus felvételek alapján koncerten is erősek.