Nem haltam meg a Szigeten, sem utána, bár a szokásos, torokfájással, kényszerű némasággal és izomfájdalmakkal járó kór elkapott pár napra.

Mivel időközben eltelt közel egy hét, csak röviden: mindkét nagyon várt koncertet élveztem, mondhatni, bejött, amit vártam. A Manic Street Preachers akárha a best of lemezét játszotta volna, a Placebo pedig az új dobossal tényleg erősebb lett. Előbbin egyébként az első félórában olyan kevesen voltak, hogy Évivel felküzdöttük magunkat a kivetítőre.

Amúgy meg bármennyire is bele lehet kötni évről évre a Sziget koncertkínálatába, lassan nincs olyan (valamikori) kedvenc együttesem, előadóm, akiket ne hoztak volna el. REM, Suede, Pulp, Radiohead, Nick Cave, Placebo, Manic Street Preachers, The Killers, Muse - nem tudom, hiányzik-e bárki is ebből a sorból (nem számítva a nyilván nem a Hajógyárira termett U2-t). És akkor a Morcheebáról vagy a Manu Chaóról nem beszélek, akiket szintén itt láttam élőben.

Szóval ha bele is ragadtak a szervezők a kilencvenes évekbe, valószínűleg velem együtt tették.