Biztos vagyok benne, hogy holnaptól az újságírók ritkábban használják majd az Európai Unió arca kifejezést.

Az utóbbi két napom Ha jobban belegondolok, az elmúlt mésfél hetem olyan volt, mintha egy Grace-klinika részben volnék (értelemszerűen kórház nélkül).

Ivás után a közlekedésről, a másik hobbimról.

Göteborgból egy hajnali vonattal mentünk Stockholmba, onnan malmői átszállással éjszaka Koppenhágába, majd következő este vissza. Stockholmig első osztályra szólt a jegyünk, az ugyanis a vásárláskor olcsóbb volt a másodosztályúnál. Mint ismert, Magyarországon a kettőt az különbözteti meg, hogy a komfortosabb vagonokban fehér terítőt helyeznek a fejtámlára.

Svédországban viszont az első osztályon azt kapod, amit a repülőgépeken megszoktál: reggelit és stewardesst (aki azontúl, hogy csekkolja a jegyed, kiosztja a kaját, kávét/teát tölt), továbbá wifit is. Úgyhogy a fővárosig tartó vonatozás (455 kilométer, 2 és 3/4 óra alatt, ami itthon a fele ekkora Budapest-Debrecen út hossza) közben azt gondoltam, hogy a két ország közti különbséget leginkább a vasúti személyszállítás színvonalán fogom érzékeltetni.

Utóbb azért árnyaltabb lett a kép: kiderült, hogy az első osztály űber, a második viszont nagyjából azt hozza, amit Európában szinte mindenhol (és amit nálunk a jobb IC-kocsik, ahogyan erről már közöltem egy enciklopédikus igényű bejegyzést).

Szót érdemelnek viszont a jegyárak. Azok ugyanis, repülős mintára, annál olcsóbbak, minél előbb megveszed őket. A Stockholm és Koppenhága közötti 650 kilométerért nagyjából 700 koronát (18 ezer forintot) fizettünk, három hónappal az utazás előtt azonban kaphatók 99 koronás felnőtt jegyek is. (Mi a 26 éven aluliaknak szóló kedvezményt használtuk.) Vagyis akár 2500 forintért megtehető az út, ha az ember nem éjszaka vonatozik, és hónapokkal előre tudja, hogy mikor. S ha ez nem életszerű is, a tudatosságot díjazza a rendszer. Itthon helyjeggyel együtt négyezer forint egy Debrecenig tartó utazás.

(A svédországi gyorsvasúttervekről itt bővebben.)

_____

Sajnos Koppenhágába reggel hétkor sötétben érkeztünk, és onnan este hétkor sötétben indultunk vissza. Így nincsenek képeim az Öresund hídról, nem is láttuk, csak átkeltünk rajta. Malmö és Koppenhága között amúgy húszpercenként ingáznak a vonatok, minderről részletek itt.

A városi tömegközlekedésről most csak pár szót: Göteborgban százkoronás gyűjtőjeggyel utaztunk, egy út ára 16,5 korona, nagyjából 420 forint. Ám a jegy 90 percig érvényes, akárhány átszállásra jogosít, és a helyi közlekedési társaság, a Västtrafik hajójáratain is igénybe vehető. Göteborgban egyébként (Stockholmmal ellentétben) nincs metró, viszont van 13 villamosvonal, főleg azokat használtuk.

Adaptálandó, hogy a nyugdíjasok csak napközben 9 és 15 óra között utazhatnak ingyen, a reggeli és a délutáni csúcsforgalomban nem.

Stockholmban napijegyet vettünk, ami megspórolható lett volna, ám így este, amikor a pályaudvar környékén nem találtunk italozáshoz megfelelő helyet, megtehettük, hogy a legközelebbi metróállomáson találomra fölszállunk az első szerelvényre. Jól döntöttünk: három megállóval odébb ráleltünk egy pubra.

Koppenhágában viszont nem költöttünk közlekedésre, bár sokat gyalogoltunk, a belváros csakugyan bejárható lábon.

_____

Végül egy színes történet Kóka Jánosnak címezve, aki 2006-ban megmondta, a vasúti szárnyvonalak fenntartásánál olcsóbb volna az utasokért taxit küldeni. Velünk Göteborgban ez történt.

Pontosabban: amikor Lillebyt, Torslanda városrész tengerpartját néztük meg, buszt rendeltünk. Az oda tartó 23-as (ahogy Budapesten a 937-es éjszakai) ugyanis csak akkor jár végig, ha az utas a buszon vagy egy órával korábban telefonon kéri. Mivel azonban hármunkon kívül más nem szándékozott az üdülőövezetbe menni, a buszmegállóban egy taxi várt minket, amit a közlekedési társaság rendelt, mondván, olcsóbb az, mint egy csuklós Volvót küldeni értünk.

A taxira pedig éppúgy érvényes volt a jegyünk, akár a buszra, arab sofőrünk meg se nézte.

Kezdjük a legfontosabbal: Svédországban állami monopólium az alkoholárusítás, szeszt (az éttermek és a szórakozóhelyek kivételével) csak a Systembolaget elnevezésű italboltokban kapni. A kormányzat célja ezzel az alkoholfogyasztásból eredő problémák minimalizálása, noha a rendszer működtetése feltehetően üzletnek se rossz.

Az agglomerációval 1,2 milliós Stockholmban 23, a 9 millió lakosú országban 411 Systembolaget működik, ráadásul azok csak hétköznap munkaidőben (10 és 18 óra között), és szombaton délelőtt tartanak nyitva. A kis településeken pedig nincsenek is italboltok, a rendelést a körzetért felelős ügynöknek kell leadni, aki másnap szállítja az árut.

Elsőre ugyanakkor paradox, hogy az állami tulajdonú Systembolaget az alkoholfogyasztás, különösen a fiatalok italozása ellen kampányol, vagyis végső soron saját bizniszét rontja. Ám mivel az északi népeket hagyományosan sújtó alkoholizmus okozta károk jó része szintén az államra száll vissza, ez nem olyan meglepő.

A hálózatnak arra is van válasza, hogy mi történne, ha megszűnne monopóliuma. Sőt, a modell fönntartása és kiterjesztése érdekében nemrég Barroso EB-elnöknek is címzett egy filmet. (A svédek egyébként az uniós csatlakozásuk feltételéül szabták az alkohol árusításának állami kizárólagosságát.)

A propaganda üzenete, hogy a szesztilalom nem járható, ám az italárak emelése, valamint a hozzáférés korlátozása (tehát az üzletek számának és nyitvatartási idejének szűkreszabása, illetve a fiatalok fogyasztásból való kizárása) eredményes: mérsékli az egészségügyi kiadásokat, a másnaposság miatt kimaradt munkaórák és a balesetek számát. És amíg a profitérdekelt magánvállalkozó igyekszik vásárlásra bírni az embert, az állami vállalat alkalmazottjai nem.

A svédországi alkoholmonopólium történetéről és vélt előnyeiről itt bővebben.

Mit gondoltok?

Holnap hajnalban elutazunk Svédországba, ahol egy hétig Ann-Marie és Tomi vendégei leszünk.

Rég voltam ennyi időt külföldön, rám is fér. (Majdnem azt írtam, hogy a pihenés, de mivel május óta mást se csinálok, feltehetően valami más.)

Ami a gyakorlati tudnivalókat illeti: nem viszünk útikönyvet és nincs listánk arról, hogy mit kell feltétlenül megnézni, majd elkalauzolnak minket azok, akiknek Göteborg az élőhelyük. Annyi biztos csak, hogy megyünk Stockholmba, onnan pedig éjjel átvonatozunk Koppenhágába.

Ez nagy távolság, legutóbb Andrissal, Madridból Faróig utaztunk ennyit (illetve kicsivel kevesebbet) egyhuzamban, de akkor az út első felét Lisszabonig repülővel tettük meg, ott szálltunk csak vasútra. Ezúttal viszont végig vonattal megyünk. Ez ígéretes, szeretek utazni; úgy értem, nemcsak ottlenni, megérkezni szeretek valahová, de útközben lenni is.

Amúgy miután két év elteltével túllendültem a képeim elvesztésén, és vettem egy memóriakártyát, fényképezni fogok, ami komoly időveszteséget (a többieknek bosszúságot) okoz majd mindenhol.

Mivel Tomi geek, nyilvánvalóan sokat leszünk online, úgyhogy várhatók esetleg valósidejű beszámolók itt.

Az Inglourious Basterds talán Tarantino legjobb filmje, pedig van miből válogatni. Tegnap megnéztük végre, és mivel nem akarok/tudnék róla kritikát írni, fölhozva a filmes utalásokat (amelyek közül számosat biztosan észre se vettem), a történelem megfordításának hibátlan ötletét meg a humoros és brutális jelenetek arányát, csak Christoph Waltz játékát említem meg, mert ilyen eltalált karaktert rég láttam.

Ő alakítja Hans 'The Jew Hunter' Landát, a négy nyelven fluent, végtelenül modoros, ugyanakkor kegyetlen SS-ezredest, akinek a szerepét Tarantino Di Capriónak szánta az osztrák tévészínész helyett, mígnem ráébredt, hogy német anyanyelvű ember kell neki.

Waltznak pedig minden jelenete hibátlan: ahogy csevegésből fenyegetésbe vált az egy zsidó családot bújtató tejesgazdával szemben, ahogy a premieren kiröhögi a hegymászósérüléséről konfabuláló filmcsillagnőt és a brigantykkal olasz álnevüket ismételteti, ahogy a strudelhausban közli, hogy Göbbels rossznéven venné, ha a vetítés sikere egy mégoly tehetséges néger mozigépészen múlna, majd ahogy Brad Pittet győzködi, hogy bár a sors úgy hozta, hogy jelenleg Hitlernek dolgozik, más megoldás is érdekli, zseniális.

Jut eszembe, az is kiderült vacsora közben, hogy Császár Előd nem szereti a bort, és nem bírja az alkoholt. Gondolom, most megnyugodtak a közlekedési rendőrök.

A magyar celeb nem eszik halat. Sokan a sztárvilágból húst sem esznek, mert az állatok aranyosak, két szemük van. (A halnak is két szeme van, de csúnya és vízben él.) Minden társaságban akad legalább egy híresség, aki valamely alapélelmiszerre allergiás, de legalábbis érzékeny, ám ezt a tényt vendéglátójával nem osztja meg előzetesen. (Az allergiát kiválthatja a gyermekkori trauma miatti elutasítás a paradicsommal vagy a kígyóuborkával szemben.)

Megesik továbbá, hogy a szereplők egyike cukrot, másika édesítőszert nem fogyaszt, előbbi ugyanis hizlal, utóbbi pedig egészségtelen. Így desszert legfeljebb mézzel készíthető nekik, amire azonban bizonyára allergiás az asztalnál valaki. Így célszerű három desszerttel készülni.

Eddig ezekre a megállapításokra jutottam a Vacsoracsata meg a Hal a tortán néhány adását látva. De mindez semmi ahhoz képest, hogy ma kiderült, Marenec Fruzsinának megfájdul a feje a sárgadinnyétől.

Ami azt illeti, újabban alkalmanként főzögetek, sőt, a tévés főzőműsorok mintájára még egy kontesztben is részt vettem.

És az jutott eszembe, Fruzsina, hogy ha te ott lettél volna az estémen, biztosan fejbebaszlak egy sárgadinnyével.

Annyi minden sikerült majdnem az utóbbi pár napban, hogy az akár össze is állhatna eggyé, valami jóvá, i mean, és akkor eskü, a többivel átmenetileg nem törődnék.

Vajon meddig kapok még Kedves Zoom! meg Tisztelt Szerkesztő! felütésű leveleket?

Félévente egy levlistaaktualizálás, kedves kommunikációs szakemberek?

Vajon megérjük-e, hogy a Sport Tv szakértőinek többé nem kell szponzorált öltönyben feszíteniük, vagy Nyilasi Tibor hátralévő életét már Citroën matricával a mellkasán éli le?

Anélkül, hogy előrehoznám a decemberi leltárt ide, meg hogy igazán föltáró jellegű pósztot írnék, tény, hogy az idei évem nem úgy alakult, ahogyan elterveztem. Egyébként nem vagyok excel-táblákban meg itinerekben gondolkodó típus, most már az is látszik, hogy szerencsére.

Azt a szándékomat viszont, hogy a 25. születésnapomat a saját lakásomban akarom ünnepelni, itt is rögzítettem. Talán nem kell magyaráznom, hogy mivel jelenleg havi háromszázezer forinttal kevesebbet keresek, mint fél éve, ennek realitása a magyar válogatott világbajnoki szereplésének valószínűségével vetekszik. És azt sem, hogy ez csalódottsággal tölt el.

Arra sem voltam fölkészülve, hogy aki miatt a huszonnegyedik jubileumom jól sikerült, egy évvel később már biztosan nem szeretne hozzájárulni ehhez. Ezt mellékszálnak nem nevezném, mindenesetre fájdalmasabb annál, hogy magyarázatot találjak rá. És ha találnék, sem osztanám meg valószínűleg.

Ezek is befolyásoltak abban, hogy október 7-ét meg a környékét Svédországban töltsem, ne itthon. Még akkor is, ha a döntés elszenvedőivel e szempontot nem közöltem, és úgy tettem, mintha véletlenségből esne a születésnapom az északi körutazásunk idejére. Ami pedig talán lehetővé teszi, hogy ne a fönt részletezett problémahalmaz kösse le a figyelmemet.

(Abba nem kezdek bele, hogy mindennek ellenére ez nem egy rossz év, csak nem olyan, amilyennek szántam, és hogy ezekben a napokban is mennyi jó történt velem. Meg hogy ha lassan is, de körvonalazódnak a terveim. Ezt a bravúrt meghagyom az évbúcsúztató pósztra.)

[Egy szögletes zárójelben pedig megjegyzem, hogy épp most bannoltam a Jesus nevű felhasználót a Soulseeken, amiért úgy akart Primal Screamet tölteni tőlem, hogy ő nem oszt meg semmit. Ennek helytelenségére úgy látszik nem tér ki a katekizmus.]

Sportugália.

Ha egyszer népszavazást kezdeményezek, az íven az alábbi kérdés fog szerepelni:

Egyetért-e ön azzal, hogy az európai parlamenti, az országgyűlési és a helyi önkormányzati választásokról szóló törvények egészüljenek ki olyan rendelkezésekkel, amelyek előírják, hogy csak olyan listát lehet bejelenteni, amelynek indulói közül legalább minden második szexuális kapcsolatot létesített Magyar Bálinttal?

Jelenleg amúgy egyetlen ország büszkélkedhet azzal, hogy a parlamenti helyek több mint felét nők foglalják el. Ruanda.

Mi kétségtelenül nem állunk jól. És bár az előző bejegyzésben utaltam rá, hogy nem vagyok éppen hímsoviniszta, de Lamperth Mónika, Ékes Ilona és Sándor Klára országában ennél szerényebb igénnyel lépnék föl.

Buzizok kicsit, az időszerű.

Vannak homoszexuális ismerőseim, és lettek meleg barátaim is az utóbbi években. (Mellékszál: a gimnáziumban még elég gáz dolognak tartottuk, ha valaki ratyi, nem is emlékszem a Rákócziból egyre sem, úgyhogy általában a reál tárgyakban jó eredményeket elérő fiúkat vádoltuk meg vele. A Rózsadombon, úgy látszik, kevés buzi termett, én meg verbálisan kíméletlen tizenéves voltam.)

Fölvonulni nem szoktak, noha van köztük olyan, akinek az utcai jelenléte önmagában felér egy buzifelvonulással. És azért olyan is van, akinek fontos, hogy ott legyen a Pride-on. Ahogy van ilyen heteró ismerősöm is.

Én sosem vonultam, nemcsak buzik, mások társaságában sem. (Rémlik, hogy a 168 Óra egyszer testületileg képviseltette magát egy antifasiszta megmozduláson, de kihasználtam, hogy rovatvezetői szint alatt el lehetett bliccelni a gyaníthatóan Gyurcsány Ferenc ihlette, és egy Andrássy úti cukrászdában kezdődő eventet.)

Egyetlen feminista deklaráció kivételével semmilyen nyilatkozatot sem írtam még alá. Úgy gondolom, hogy amíg a Kádár-rendszerben volt értelme és súlya az efféle tiltakozásnak, napjaink rémes stílusban megírt, belterjes ballib körözvényei nevetségesek. Főleg mert Andrassew Iván nevével kezdődik és Vásárhelyi Máriéával végződik mind.

Meg aztán úgy voltam vele, egy újságírónak nem csatlakoznia kell mások rossz szövegeihez, hanem megírni, amit gondol.

A buzifelvonulás a tavalyi balhéig kívül esett az érdeklődésemen.

Kitérő: Magyarországon az arányokat tekintve valószínűleg sokkal több homofób él, mint Spanyolországban vagy Belgiumban, és sokkal kevesebb, mint Szerbiában.

A hvg.hu tanulságos, de nyilván alaposan válogatott alanyokat megszólaltató videója jól mutatja, hogy mit gondolnak a melegekről a hazai prolik. Borzalmas lehet azoknak a buziknak, akik ilyenek emberek közelségében, takarásában, hogy úgy mondjam, kénytelenek felnőni. Miközben a szerencsésebbek hasonló alakokat csak a Mónika-showban látnak, megegyező véleményekkel pedig csak a szórakozásból olvasott kurucinfón találkoznak.

De hogy a melegfelvonulás tavalyi megzavarása, szétkúrása megtörténhetett, nem a homofóbia következménye.

Hanem azé, hogy 2006 őszén megjelent az az utcai harcosokból és a kórusukat adó nyomorultakból álló szubkultúra, amelyik mindenre lő, ami nem ő, ami nem tetszik neki, ami mögött az ellenséget látja. Ez persze nem menti, legfeljebb megmagyarázza a tevékenységüket: számukra (ha már úgyis focimeccsen töltöttem az estét, ebből a szókészletből szolgálom ki magam) ez csak az edzés a rangadó előtt. A rangadó pedig az ősz: jönnek sorra az évfordulók, szeptember 18., október 23., lesz mire emlékezni.

Ennek fényében meglepő, hogy az államférfi, akinek kormányzása idején és miatt ezek a figurák előmerészkedtek a barlangjukból, és azóta minden eseményt kisajátíthatnak, nemzeti ünnepet és melegfelvonulást egyaránt, maga is beállt a menetbe. (Amíg meg nem unta, és fel nem szállt a földalattira.) Még csak rossz szándékot sem feltételezek róla ezúttal, inkább megdöbbent, hogy továbbra sem érti, mennyit ártott már az általa bizonyára fontosnak hitt ügyeknek azzal, hogy a személyéhez kötötte őket.

Ettől még elkeserítő, hogy a hőzöngők a dühüket, ostobaságukat, reménytelenségüket azokon vezetik le, akiknek az egészhez semmi közük. Buzikon, akik közül sokan bizonyára boldogabb életet élnek, mint a fakeresztet szorongató kordonmenti vénasszonyok és szkinhedek. A többieknek meg van elég gondjuk anélkül is, hogy hazafiak savat öntenének rájuk.

Mégsem hiszem, hogy a melegfelvonulásból kirakatot kellene csinálni, hogy ott a helye mindenkinek, aki szerint a homoszexuálisokat nem szükséges kiirtani, meggyógyítani vagy kereszténydemokrata pártértekezletek látogatásával átnevelni. Tudom, hogy számos nyugati városban a Pride népünnepély, de nálunk az is nagy eredmény volna, ha ez a nap azoké lenne, akikről szól, nem a betyárseregé és Gyurcsányé.

Aki pedig ezt képtelen elviselni, zárja be kicsit az ablakot, amíg elvonulnak előtte.

Írtam egy verset.

Még zümmög a kertben a nyáribogár

de a fákban szétfut az ősz

a szív de kopasz ma a vágy de kopár

elszunnyad minden iromba

s már alszik a sörmaradék a pohár

fenekén és alszik a tévé

és ma a szépszavu Pataricza Eszter

is alszik hallgat a szinkron

és alszik az asztal a szék meg az ágy is

alszik az Excel a Word

s a tőzsdén alszik a sok sunyi részvény

aludjunk hát te is én is

Mondhatnátok most, hogy ezt a verset nem én írtam, hanem a Babiczky Tibor, de erről szó sincsen.

Én csak "az internetet a napi gyakorlatnak megfelelően információszerzésre és -gyűjtésre használtam". "Nem gondolom, hogy bárki önálló szellemi tulajdonát vagy teljesítményét illetéktelenül felhasználtam volna."

Ráadásul "nem hiszem, hogy létezne ma Magyarországon olyan költő, aki ne követett volna el hasonló súlyú plágiumot".

Meg aztán szerkesztettem is az eredetin, elhagytam az utolsó versszakot. "Valóban szerencsésebb lett volna, ha a költeményt jobban a saját képemre formálom", de azért én így is kurvanagy költő vagyok. Még keresem a publikálására méltó irodalmi folyóiratot.

(Előzmények és kommentek itt és itt.)