Eszpee 2008 óta Lyonban él. Decemberben aztán egy év távollét után itthon töltött két hetet. Olvassátok el, jó kedélyjavító.

http://kispad.hu/blog/201001/budapest-big-time.html

Mától kicsit itt is tolom a kontentot.

Az index menzaügyi videójában puritán egyszerűséggel Dr. med. habil. Martos Évaként szereplő főigazgató-, főorvosasszony hivatali könyvespolcán kitüntetett helyet kapott Sebestyén Balázs kötete.

#ezerttartittezazorszag

2009

Jó év volt, ezt szoktam írni. De ha végiggondolom, inkább ambivalens volt, ami nem jelenti (biztosan), hogy rosszabb, mint a korábbiak, csak azt, hogy másképp gondolkodom.

Mondhatnám, hogy a válság éve volt. És azt is, hogy ahhoz képest jól megúsztuk. Ez a kettősség uralja a beszámolóm.

Lássuk, szokás szerint nem időrendben.

Áprilisban megszűnt a Zoom, a munkahelyem; azt hiszem, akkor ért véget, amikor kezdett jó lenni. A bejelentés nem ért váratlanul, ahogy csúsztak, majd banki átutalás helyett nejlonszatyorban érkeztek a fizetések, ahogy fogytak körülöttünk a kollégák, úgy vált egyre világosabbá, hogy az utolsókat rúgjuk. Újságírói tevékenységet azóta nem végzek. És ahogy akkor, most sem bánom, hogy belevágtam, semmilyen értelemben.

Gyökeresen másképp (csalódottan, mérgesebben) éltem volna meg ezt, ha márciusban nem hullik az ölembe egy meló, amely nélkül ijedt és kapkodós álláskereséssel telt volna a nyár. És amely nélkül igent kellett volna mondanom három munkalehetőségre (pontosabban: közülük már a legelsőre), amikre így nemet mondhattam.

Hogy ez (a talpra esés) szerencse-e, vagy az élet rendje, arról most nincs véleményem. A magának minden körülmények között utat törő tehetségről szóló tézisemet mindenesetre árnyaltam idén.

Másfelől: a havi bevételem évközben a felére csökkent, és valamivel a 168 órás fizetésem szintje fölött állandósult. Ez ismét hosszú távúvá alakította a lakásvásárlásról szőtt (januárban kijelentő módban elétek tárt) álmomat, annyi kiegészítéssel, hogy önmagam egy életen át tartó eladósítását már nem tervezem; annyi ismerőst láttam idén a hiteltörlesztés miatt szívni, hogy a még mindig a tulajdonossá válás akadályának gondolt albérletezést sem zárom ki.

Az egy éve kiegyensúlyozottnak mondott magánéletem idén sokszor volt zaklatott, részben egy eredménytelenül zárult love story, részben egy barátság feltehetően csak számomra fájdalmas elmúlása miatt. Utóbbival az egyik legbiztosabbnak hitt pillér dőlt ki az életemből, ami csalódás, a módja pedig több annál. A váratlan jelenségre azóta sem találtam magyarázatot, így nagy eredménynek tartom, hogy nem írtam újra magamban a múltat, és nem gondolom, hogy az együtt töltött rengeteg idő csak félreértés volt.

Persze sokminden kárpótolt. Közülük rátok a svédországi utazásunk tartozik, amelynek részleteivel máig adós vagyok (és most már az is maradok). De legalább a fotókat megosztottam a napokban (bővebben: 1, 2, 3).

Megnyugtató, hogy sok emberrel tudok úgyahogy őszintén beszélni magamról, és hogy ez a kör idén tágult, például L.-lel. Fenntartom, hogy ha boldog nem vagyok is, tudok az lenni.

Anyu rövid kihagyás után megint társalkodónő (ezúttal a Rózsadombon, feltörünk, noha jelenleg takarítónői karrierjének folytatásáról próbálom lebeszélni őt). Kapcsolatunk harmonikus, de azon leszek, hogy egy év múlva már ne kelljen együtt laknunk. (Idén is azon voltam.)

Sajnos a május óta megnövekedett szabadidőmet néhány fellángolástól eltekintve haszontalanul töltöm. Hogy ne így legyen, ahhoz több tudatosság és rendszeresség kéne. A ráérés előnye azonban, hogy évek múltán újra az igényszintemnek megfelelő mennyiségű sportközvetítést nézek. A fogadást megélhetési forrássá tennem ugyanakkor nem sikerült: szép sikerek és szomorú majdnemek keresztezik ebbéli tevékenységemet (is).

Színes hírek: egy márciusi éjszakán kukásautó hozott haza, az EP-választáson Red Johnt rajzoltam a szavazólapra, a Szigeten pedig végre hallottam élőben a Manic Street Preacherst. Közben többet blogolok, mint tavaly, és majdnem annyit, mint két éve.

Huszonöt. Durvábban hangzik, mint amilyen (főleg mert a negyedszázad kifejezést nem ízlelgetem).

Ami rossz történt idén, mind tavasszal esett meg. Talán az a pár nap volt a cezúra 2008 és 2009 (múlt és jövő, haha) között. Ha így van, ez rövid év volt, alig nyolchónapos. De lehet, hogy tovább tart mint december 31.

A jövő bizonytalan, és nem bánom: tavaly ilyenkor olyan egyértelműnek tűnt minden, hogy volt honnan pofára esni. Talán a következő évnek más lesz a koreográfiája: szigorúan monoton növekedés.

(Az előzmények: 2005, 2006, 2007, 2008.)

Stockholm

Koppenhága

Göteborg

Anyu elterjesztette, hogy lakásvásárlás küszöbén állok (ez erős kép), ezért számos használati tárggyal gazdagodtam karácsonykor. Remélem, ha nincs változás, jövőre valakitől egy lakást is kapok.

Árpád, a házunkban lakó Jobbik-szavazó cigány ember ma a nyolcas buszon elegyedett szóba anyámmal. Múltkori találkozásukhoz képest nem szolgált új információval politikai nézeteit illetően, édesanyám mégis furcsán érezte magát, amiért ezúttal egy tömött busz közönsége előtt éltette neki Rákosit. Ugyanakkor megelégedéssel jelentem, hogy a BKV szolgáltatásának színvonalát Árpáddal egyformán ítéljük meg.

"Kádár népe láthatóan ügyet sem vetett a pártok kampányüzeneteire" - elégedetlenkedik a HVG szerzője, aki szerint sokan nem szégyellték bevásárlóközpontokban, sőt, szélsőséges esetben akár Bécsben tölteni az ezüstvasárnapot ahelyett, hogy a (legtöbb esetben még el sem készült) választási programokat böngészték volna. WTF?

Két emberről tudom biztosan, hogy saját magáról írt szócikket a Wikipédiára. Mindketten újságírók.

Vajon Szily László hatása, a stand-uposok egyikének leleményessége, vagy a diszlexia magyarázza, hogy a Godot-ban kárpáti borzacskának nevezik a mai menüben szereplő, rövidkarajból készülő ételt?

Még nem említettem, de óriási Ausztrál Tom rajongó vagyok.

Levelet kaptam Nuszbaum Tibortól, aki azt kérdezte: fiktív személy-e az alábbi bejegyzésekben megörökített névrokona, vagy létező.

Megértem a kíváncsiságát, sokáig magam is azt hittem, én vagyok az egyetlen Bita Dániel. Aztán kiderült, hogy él Kisrákoson még egy. Ezen nincs is mit csodálkozni: az őrségi faluban a lakók jó részének ez a vezetékneve, a Fő utcát valaha Bita szernek nevezték, a temetőben pedig három sírkőre is az én nevem van írva.

Nagyjából Nussbaum Tibike háromkerekű biciklijének eltűnésével egyidőben az én autómat is baleset érte. A kisgyerekek számára (fémből) készült kocsit lábbal kellett hajtani, mivel pedálok nem voltak benne. Én viszont benne voltam, amikor Imre belerúgott, aminek eredményeként az felborult, és maga alá temetett.

Imre elmebeteg, és akkoriban a közvetlen szomszédunk volt, ma is egy házban élünk vele. Történetesen egy motorbaleset következtében bolondult meg. Korábban taxisként dolgozott, ám a több mint húsz éve a Tátrában elszenvedett ütközés óta nem alkalmas a munkára.

Az ideköltözésünkkor még élt az apja, akivel hangosan üvöltöztek minden este. Mi a fal túloldalán olykor tisztán hallottuk a veszekedéseiket. Ha nem mindössze óvodás lettem volna, talán arra gondolok ilyenkor, milyen nehéz lehet a szüleinek évtizedekig együtt élni vele harminc négyzetméteren. Annál is inkább, mert amikor nem üvöltözött, Imre hangosan nevetett.
_____

Anyám mindvégig megértéssel fordult Imre édesanyja felé, noha nekem gyerekkoromban szilárd meggyőződésem volt, hogy Imrét intézetbe kell vinni. Azt hiszem, a kisautóm felrúgásán túl engem igazolt, hogy a százkilós férfi néha megverte a ház egyes lakóit és az ideérkező vendégeket. Volt, akit csak felpofozott, másnak a fejét verte a postaládába. A hasonló esetek után Imrét kórházba vitték, néhány hét alatt beállították a gyógyszeradagját, majd hazaengedték.

Imre azonban a nyugodtabb hónapok után is rendre kinézett magának valakit, akit meg szándékozott verni. Már az emeleten laktunk, amikor új szomszédunk fiát, Lacit pécézte ki: valószínűleg nem szerette, ha új lakók jöttek. Így esett meg, hogy én bár tízévesen már egyedül jártam iskolába, utóbb hónapokon át mégis az anyámmal és a nálam jó öt évvel idősebb szomszédfiúval együtt indultunk el reggelente, mivel Laci nem mert egyedül kimenni a kapuig, a szülei pedig korán jártak dolgozni.

Imre egyik legkülönösebb, és éveken át tartó szokása az volt, hogy a nap egy pontján fogott egy vödröt, és fellocsolta bő vízzel az udvart. Ha szükségét érezte, akár harmincszor is fordult, úgy öntözte a betont. A vízdíj emelkedésén túl nyaranta ez kevés bonyodalmat okozott, ám télen folyamatosan jégpáncél borította a társasház udvarát. Ha ilyenkor éppen járt arra valaki, Imre ugyancsak leöntötte, amiből esetenként verekedés kerekedett. Imre alighanem tisztaságmániás volt akkoriban.
_____

Nem kedveltem Imrét, és sokáig féltem is tőle, amiért így viselkedett; s bár engem sosem vert meg, kerülni igyekeztem. Körülbelül tíz évig nem reagált a köszönésemre, néhány éve azonban visszaköszön. Huszonhárom esztendő után idén szólított meg először a kapualjban: egy nő kérte, mutassa meg neki az Otthon utcát, ám ő, noha tudta, hol van, nem találta a térképen. Azt gondolom, a nőnek szerencséje, hogy nem tíz évvel korábban kérte Imrétől ugyanezt, mert akkor jó alaposan megverte volna.

Imre állapota azonban sokat javult azóta. Régóta nem verekszik, nem locsol és nem nevet magában, anyám pedig (aki Imre édesanyjával közösen lottózik) évek óta bejáratos hozzájuk, néha beszélgetnek is.

Úgy tűnik, az élet az édesanyját igazolta: amióta a gyógyszeradagját sikeresen beállították, Imre nyugodt ember. Ha az orvostudomány kicsit korábban jut el erre a pontra, néhány lakó megússza nyolc napon túl gyógyuló sérülések nélkül, Lacinak pedig nem kell gimnazista létére egy másik gyerek anyjával iskolába mennie. Ám hogy mi lesz Imrével, ha a hetvenedik évén túl járó édesanyja meghal, nem tudni. Lehet, hogy épp akkor kerül intézetbe, amikor már nem veszélyes magára és másokra.

Imre egyébként szenvedélyes operarajongó, hetente eljár egy lemezklubba.

Árpáddal, a házunkban lakó cigány emberrel autószerelés közben váltott szót anyám.

Árpád bütykölte az autóját egészen pontosan, és közben arról panaszkodott, hogy munkanélkülivé válva talán el kell adnia. Ami még akkor is fájdalmas veszteség, ha egyikünk sem emlékszik arra, hogy az utóbbi tíz évben bárhová is ment volna vele. Ellenben órákat szokott üldögélni benne meg a javítgatásával tölteni napközben. Hogy Árpádnak van-e jogosítványa, s csak önmérsékletet gyakorolva nem használja a kocsiját, vagy egyáltalán nem is tud vezetni, rejtély. Dolgozni mindenesetre éppúgy a fél hatkor jövő nyolcas busszal szokott járni reggelente, mint én, amikor délelőttös voltam a Zoomban. Most már egyikünk se jár azzal a busszal.

_____

Árpád a rendszerváltás idején költözött a házba, egy örökös nélkül meghalt nénike harmadik emeleti lakását utalta ki számára az önkormányzat. Kevéssel később feltörte és kirámolta a szomszéd családdal közösen birtokolt pincénket. Mások mellett eltűnt Nussbaum Tibike háromkerekű biciklije.

Anyám az első pillanattól úgy gondolta, az új lakó a tettes. Ez az előítéletes gyanúsítgatás nem volt szép tőle, bár alaptalan sem: kérdésére Árpád egy pillanatig sem tagadta, hogy ő vitte el Tibike háromkerekűjét. Mint mondta, úgy gondolta, hogy az az ő pincéje, és e hitében az sem rengette meg, hogy a kulcsa nem nyitotta a kaput, neki pedig volt egy másik pincéje. Árpád arra nem adott választ, hogy véleménye szerint a kilencvenéves öregasszony, akinek a helyére beköltöztek, miért tárolt volna a pincéjében más gyerekjátékok mellett egy háromkerekű biciklit. A későbbiekben viszont, szerencsére, már csak egy létránk tűnt el.

_____

Árpád időközben feleséget cserélt: az új asszony, az erdélyi cigány családból származó Lilla takarítónőként dolgozik, igen keményen, és jó kapcsolatot ápol a ház lakóival, akik legfeljebb a muskátlik miatt irigykednek rá. Árpádék lakásának kedvező fekvése és az értő gondoskodás okán ugyanis Lilla virágai a többszörösére nőnek meg, mint a mieink. Anyám, aki pedig kertészeti végzettséggel rendelkezik, mégsem lopta el soha a harmadik emeleti gangon díszelgő muskátlikat.

Arról, hogy Árpád cigánygyűlölő lenne, korábban nem volt tudomásunk.

Ami pedig a zebrákat illeti: egyszer valahol azt olvastam, figyelemre méltó tény, hogy genetikai értelemben az ember közelebb áll a csimpánzhoz, mint a ló zebrához. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de meglepően hangzik.

A harmadikon lakó cigány ember elvesztette a munkáját, panaszkodik anyámnak. Hogy csődben az ország, és nem változik itt semmi, akkor sem, ha jön az Orbán. Úgyhogy ő a Jobbikra fog szavazni.

- Persze nem a Jobbik kellene ide igazából, hanem a Rákosi. Akkor rend lenne - mondja.

Közben a cigányokat szidja, amiért nem dolgoznak. Szerinte olyanok, mint a zebra.

- Ló van sokféle. Versenyló, hátasló, mindegyik jó valamire. De zebrát, Juditka, látott már dolgozni? Pedig hát ló az is valahol.